Egy tétel szerint a mélyen gondolkodó emberek szenvedélyei állhatatosabbak és legyűrhetetlenebbek, mert nem fogynak ki a gondolatokból, amelyek így szinte örökös párbeszédet folytatnak vágyaikkal.
A nehezen kimondható, igencsak hosszú nevű francia, Vauvenargues (Marquis Luc de Clapiers) tépelődött ezen a kérdéskörön, öröm és fájdalom érzékelhető vagy éppen titokban megbújó hajtórugóiról, kissé meg is előzve, némileg előkészítve Rousseau, Voltaire és Diderot szellemi törekvéseit. A felsoroltaknak egyébként kortársa volt, de mindössze harmincegy életév adatott meg a számára: 1747-ben halt meg, így például a felvilágosodás talán legjelentősebb irodalmi vállalkozásának minősülő nagy Enciklopédia 1751-től megjelenő köteteit sem vehette kézbe. Egybehangzó megállapítás szerint ugyanakkor ő volt az első modern moralista, aki – a XVIII. század első felében – megtapasztalhatta amúgy a régi erkölcsi világrend egyre nyilvánvalóbb összeomlását. Maga, elszegényedett arisztokrataként, előbb a katonai pályát választotta, ám néhány csata után emlékül csak fagyási sebek maradtak arcán. Teljes lendülettel az irodalom felé fordult, a szalonok világában azonban azt tapasztalta, hogy csak a könnyed, egyszerű nyelvezeten megírt literatúra a népszerű, nem kevésbé a sikamlós erotika – az egész élet egyfajta gáláns ünnep, komolyabb témáknak, nagy eszmei erőknek ily módon helye nincs. Erőteljesen bírálta is eme állapotokat, mondván, a legtöbben csak szórakozásból olvasnak, esetleg azért, hogy szellemüket néhány kifinomult és érzékeny gondolattal gazdagítsák, „az igazsággal azonban nem törődnek, és nem érdeklődnek a dolgok lényege iránt”. Vauvenargues az írókról sem volt jobb véleménnyel, szerinte többségük csak ennek az emberfajtának ír, számosan arra sem ügyelnek, hogy legalább szellemességet vigyenek műveikbe, az igazság pedig épp oly kevéssé nyugtalanítja őket, mint olvasóikat.
Szerzőnk egyébként nehezményezte, hogy az emberek általában hisznek olyan vélekedésben, amelyet le sem tudnak ellenőrizni, másfelől viszont hajlamosak arra, hogy napról napra változtassák véleményüket. Megtoldotta ezt a következőkkel: a nép minden korban arra született, hogy csodálja a nagy dolgokat, a kicsinyeket meg imádja. Ízlése azonban képtelen nyomon követni értelmének fejlődését, s bár ítéletek kölcsönözhetőek, érzelmek azonban nem, „következésképp ritkaság, hogy a nép a lélek magasába emelkedjék”. Úgyszintén: az emberek többségének meggyőződése szerint az összes kihágások örök időktől fogva változatlanok, ezért szinte elkerülhetetlenek, s lám, innen már csak egy lépés kimondani: a vétkek szükséges és csaknem ártatlan dolgok. A továbbiakban úgy gondolja, mindig a közvélemény dönti el, mi a jó és mi a rossz, bár rendre csupán a látszat alapján, s mindenképpen az alapelvek megromlásáról kell beszélnünk, ha a kettő (a jó és a rossz) szinte kiegyenlítődik. Mindennek szerinte egyébként az egyéni érdek fölött álló erény, valamint a dicsőség megbecsülése az ellenszere.
Voltaire első igazi rajongójaként az ősi provence-i várában időző vagy olcsón bérelt párizsi szobában írásait rendezgető Vauvenargues – több évtizeddel megelőzve korát – az ész századának kellős közepén a szenvedély romantikus elsőbbségének hirdetője volt. Megejtő már az erre vonatkozó egyik logikai levezetése is: előbb az akarat jelenvalóságát próbálja letisztázni, azzal érvelve, hogy az akaratnak megvan ugyan a hatalma a gondolatok felkeltésében, ám cselekedeteinknek sohasem elsődleges elve, hanem pusztán utolsó rugója. Ha pedig megrohannak bennünket a szenvedélyek, az értelmet kellene szembeállítani, ehhez persze „legalább akarnunk kellene ezt az ellenállást”. Amikor azonban a szerelmes férfi kettesben marad a kedvesével, ez az értelem által diktált ellenállás bizony egyre inkább elhalványul: „Mindezekből azt a következtetést vonom le, hogy rendszerint csak azt tesszük, amit tenni akarunk, de sohasem akarunk egyebet, csak amit szenvedélyeink vagy gondolataink akarni késztetnek.”
Szerzőnk bizonyára jelentős irodalmi mű megírását tervezhette, feljegyzéseit, kisebb tanulmányait ezért csupán amolyan terepszemlés írásoknak tekinthette. Mégis ezekből állt össze aztán egy kisebb gyűjteményes kötet (akkor még a neve nélkül), egy évvel halála előtt, átmentve egy gondolkodó vallomásait a bölcsebbnek elképzelt élet szabályairól és lehetséges irányelveiről.
