Két fénykép szólított meg negyven esztendővel a Tanyaszínház elindulása után, hogy a kerek évfordulóra illene szemügyre venni őket, ha már ennek a különleges színháznak a tagjai négy évtized múltán sem hagytak föl a komédiázással. Meg véletlenek sincsenek: nem lehet az, hogy teljesen ok nélkül épp ezek a fekete-fehér fotók maradtak az asztalomon a megszámlálhatatlan sokaságból, amelyek végül eltűntek a nyomdában. Olyasmit mondanak, hogy kalandozz az emlékekben, mert csak neked, egykori Tanyaszínház-nézőnek tűnik úgy, hogy időben is karnyújtásnyira vár a történet, miként az asztalon heverő képek, amelyek 1978. augusztus 9-én készültek a fölsőhëgyi tűzoltótorony árnyékában, a piactérnél. A sötét tónus ellenére évtizedek távlatából is fölismerhető: az egyiken az ekhós szekér saroglyájánál Horváth Géza, Földi László és Hernyák György zenél a közönség csalogatására, a másikon Kovács Frigyes a főszereplő, amint kisszéken állva „emelkedik magasra” valamelyik vásári komédia – alighanem deák – szereplőjeként.
A minél régebbi, annál inkább csalásra kész emlékezet szerint akkor még „igazi” volt a nyár, elviselhető hőséggel és nem hetente érkező zivatarokkal. Ilyesféle idő fogadta azon a napon a vadromantikát hozó, a poros utakon gyaloglásban edződő színésznövendékeket, akik délután még színházba csalogató falujárással is megtoldották vándorlásukat. Talán a Kevi környéki gazda, Vilmos szamarak vontatta ekhós szekere is járta az utcákat, hacsak nem pihentette az állatait. Vilmossal jó volt beszélgetni, mert ő bejárhatott és beláthatott a nem létező kulisszák mögé, azaz jól megismerhette már a társulatot félút idejére, amikorra Zenta közelébe érkeztek. Sokkal nagyobb elismerést színházértőbb emberektől sem kaphatott a társulat, mint tőle, hiszen sorra nézte meg az előadásokat, és sokadszorra sem váltak számára unalmassá, másrészt pedig dicsérettel illette a fiatalokat a vándorlással járó megpróbáltatásokért.
Aki nem volt ennyire bennfentes, az sem fukarkodott az elismerő szavakkal. Gerold László színházkritikus és egyetemi tanár így írt a Magyar Szó augusztus 6-ai számában: „Ezt a kezdeményezést nem kifinomult kritikusi-esztétikai mércékkel kell méricskélni, ezért egyértelműen és fenntartás nélkül lelkesedni kell.” Bár nem hiszem, hogy lelkesedni vagy szeretni lehet parancsszóra, a Tanyaszínház elindulásáról szóló írásokat böngészve arra is gondoltam, hogy talán ezek a szavak mégiscsak hatottak rám, amikor az akkoriban virágkorát élő Tiszavidék mellékletben valóban szinte fenntartás nélküli lelkesedéssel írtam a számomra akkor még ismeretlen előadásról, de – mint a dátumokból kiderült – két nappal Gerold László írásának megjelenése előtt. S mert Czérna Ágnes a Tanyaszínház három évtizedes történetét bemutató könyvében a Magyar Szó regionális mellékleteit nem használta föl forrásként, meg arról is olvastam, hogy az első turnénak nem volt nagy a sajtóvisszhangja, érdemesnek véltem kíváncsiságom kielégítésére föllapozni az akkori újságokat. Röpke idézet a Vándorszínház érkezik című írásból: „Egyelőre csak a kezdeményezést üdvözölhetjük, a kísérlet további sorsa még bizonytalan. »Házhoz« jön tehát a színház a falusi emberek számára is, és ezt meg kellene becsülni, hiszen a közönség érdekében történt a kezdeményezés… Reméljük, hogy nagy érdeklődés, szép számú közönség fogadja a fiatal színészeket az elkövetkező napokban…”
A fölsőhegyi előadás estéjén – vacsora közben-e vagy utána – készült az első interjúk egyike a színházalapítókkal – Hernyák Györggyel és Kovács Frigyessel –, igaz, a Tiszavidék hetilapjellege miatt csak augusztus 18-án került az olvasók elé Vándorszínház, tanyaszínház cím alatt a beszélgetés szövege. Ebben így nyilatkoztak a fiatalok vállalkozásuk okáról/céljáról:
„– Nem véletlenül kerültünk a kis falvakba és a tanyaközpontokba, hiszen a kilenc fiatal közül öten faluról származnak. Saját tapasztalatunkból ismerjük tehát a falusi, tanyai színházi életet. Nem feledjük el azt, hogy honnan származunk, mert nem hiszem, hogy városi fiataloknak eszükbe jutott volna, hogy falura menjenek.”
A küldetéstudat Hernyák Györgynek azokból a szavaiból is kicseng, amelyek a jövőről szőtt elképzeléseket fogalmazzák meg:
„– Mindenképpen folytatni szeretnénk jövőre a megkezdett munkát – mondta a fiatal rendező. – Igazi eredményt azonban csak akkor várhatunk, ha évente 3-4 társulat kel útra, ily módon a magyarlakta területek nagy részét bejárhatnánk; ez azonban már csak részben tartozik ránk. Hivatásos és amatőr színészek bevonásával több csoportot is elindíthatnánk. Utópisztikus véleménynek tűnik, de ha minden évben megjelennénk egy-egy faluban, tanyacsoporton, öt vagy tizenöt év múlva talán már Shakespeare-t játszhatnánk; de hosszú út, több ezer kilométer vezet odáig.”
Soha máskor nem hallottam erről az ötletről, hogy akár több társulat is elindulhatna tanyaszínházas játékra, s ismerve a következő évek korántsem gondtalan falujárásait, úgy tűnik, inkább eleve ez az elképzelés volt utópisztikus, mint eljutni Shakespeare-ig – ez már néhány év elmúltával megtörtént. Akkoriban nem is láttam olyan tragikusnak – Fölsőhëgy példájából ítélkezve – a falusi színházi életet, mint a fiatal színházcsinálók. Hiszen a háború előtt és utána is mozgalmasnak mondható volt az amatőr színjátszás a faluban, még ha a népszínműveknél messzebbre nem is igen jutottak, ám közönséget neveltek; máskor pedig – a hetvenes években is – a Kanizsai Amatőrszínház rendszeres vendégként fordult meg a településen, olykor pedig a Szabadkai Népszínház is. Nem tűnik megalapozatlannak az a véleményem, hogy épp a XXI. századra jutott el falvaink sokasága (Fölsőhëgy mindenképp) olyan szintre, amelyről elindulva négy évtizede szándékozott a Tanyaszínház maradandó élményt nyújtani és értő közönséget nevelni. Talán éppen most van végképp okunk fenntartás nélkül lelkesedni azért, hogy él a Tanyaszínház, mert nélküle döbbenten kellene megállapítanunk: korosztályok sokasága nőtt föl anélkül, hogy helyben színházi előadást láthatott volna.
