Egy órája ülök, és azon töröm a fejem, mi lehetett első megjelent kötetem első novellájának a címe. Szarajevóban játszódik, arra emlékszem, van benne barátság, szerelem, háború előszele, félelem. Nem rossz kezdés egy elsőkötetesnek. Fogalmam sincs, mi lehetett a címe. Csak hátra kellene nyúlnom, itt van a polcon, de nem fogom levenni a kötetet. Nagyon kínosnak érezném, mint aki saját magát idézi, mert nem akadt olyan jobb gondolatra másnál, ami használható volna… Vagy mint aki időről időre kényelmesen elhelyezkedik a füles fotelban, és átlapozza saját könyveit, meghatódva a tehetségtől, a rengeteg munkától, a felkészültségtől és természetesen érzékeny sértődöttségben attól, hogy nem értékelik kellőképpen… Vagy mint akinek… Nincs értelme folytatni a sort, mindenki találkozott ilyen szerzőkkel, amikor szóra nyitják ajkaikat, három perc után tudható, miképpen olvassák saját magukat.
Így aztán én nem olvasom soha saját magam. Rettegek attól, hogy eljön a pillanat, amikor szóra nyitom ajkaimat, és mindenki megmondhatja, hogy melyik vagyok az önmagukat hájpoló írófajták között. Nem akarok ilyen lenni, egyik fajta sem.
Annyira azért nem fontos az egész – pedig mégiscsak a legfontosabb dolgok közé tartozik, mert erre tettem az életem, mondjuk, kellő túlzás és ohne megrendültség (ezt családilag nem tűrik nálunk), az irodalomra tettem az életem. Mivel nem a munkám, akkor akár az életem is lehet. Van ebben szabadság és fantázia.
Erre is eszembe ötlött néhány példa, míg az apró, fekete íróasztal előtt ülve a gipszből-drótból készült, háromdimenziós festményt bámultam, azon törve a fejem, mi lehet az első kötetem első, Szarajevóban játszódó novellájának a címe. A példa pedig az, amikor az író előadja, hogy azért nem ír, mert nincs erre ideje, emellett nem is fizetik meg. Ennek az önhájpolásnak itt nem az az üzenete, hogy szar a rendszer, és sokkal többet kellene kapnia az írónak a könyvért, amelyen öt évet dolgozott – például annyit, amennyit egy színházi rendező kap egy előadásért, amelyen három hónapot dolgozik –, hanem az, hogy az író beszélgetésben van az olvasóval, aki szinte könyörög azért, hogy írjon.
Ilyent olvasva teljesen ledermedek, és közben szakad rólam a víz. Folyik végig a gerincem mellett, és a bokámon is. Ez mindig előfordul velem, amikor kínosan érzem magam. Akkor is, ha mások miatt. Meglehetősen nagy butaság, mert más írók átlátszó fontoskodása miatt verítékben úszni fölösleges energiapocsékolás. Ez van. Elhessegetem.
Ülök a kis fekete íróasztal előtt, és látom magam előtt az 1991 végének, 1992 elejének Baščaršijáját, hallom a Miljackát, látok keskeny utcákat, azokban egyetemistakávézókat. Lehunyom a szemem, és érzem a fiatalságom, az erőm, a hitem. Minden fiatal ember halhatatlan. Ezért felfoghatatlan, ha nem öregként hal meg. Érzem a kávé illatát, látom a kóbor kutyákat, a kisboltot, ahol a fogkrémet Kolynosnak nevezték. Nincs ebben semmi új, már megírtam, remélem, majdnem pontosan így. Nem a szavakhoz való ragaszkodás, nem a valóság iránti hűség, hanem az ismétlés fontossága miatt. Az ismétlésnek kiemelkedő szerepe van, nemcsak a tanulásban, hanem az alkotásban is, nemcsak a zenében, de az irodalomban is – meg jó volna, ha nem az merülne fel, hogy rákapaszkodok régi mondataimra, leporolom őket, és újra leírom. Talán még örömmel is, mint aki mondott valami újat. Ezt én nem akarom. Tehát amit az akkori Szarajevóról írtam, azt ugyanúgy volna jó leírni. Ennek a legegyszerűbb módja nyilván az volna, ha elővenném egyik-másik könyvemet, amelyben erről a városról írtam, és idemásolnám. Mivel azonban nem olvasom magam, ott tartok, ahonnan elindultam, bámulom tovább a gipszből és drótból álló festményt a falon – háttal az ablaknak. Új helyre költöztettem az íróasztalom, nehezen szokom.
Lehunyt szemmel üldögélek, érzem a szarajevói kávé illatát, az árusok szélben himbálózó bőrtáskáinak fanyar és jó szagát, érzem a hópelyheket az arcomon, látom a hegyet magasodni a távolban. De arra már erősebben kell összpontosítanom, hogy magamat is érezzem, hogy fel tudjam idézni a milyenségem, a gondolataimat, reményeimet, a hitet, ami egy szép életről szólt. Arról, hogy az a szép élet az enyém lesz. Semmiben nem fog különbözni a szüleim és nagyszüleim életétől – ebben tulajdonképpen majdnem igazam volt, noha nem gondoltam arra, hogy apám 1968-ban Szlovéniában volt tartalékos, mindkét nagyapám pedig megjárta a frontot, anyám és nagyanyáim meg asszonyi sorsként elfogadva, hogy ennek így kell lennie, várták őket haza. Az, hogy majdnem igazam volt, annyit jelent, hogy háború volt, de én nem hittem azt, hogy ez lenne a sorsom, várni haza valakit. Ne vigyék el. Intézzék el maguk közt civilizált módon az ügyeiket, párbajozzanak vagy ilyesmi. A normális embereket meg hagyják békén.
Mindennek már közel három évtizede.
Nem hagyták békén a normális embereket, azt hiszem, a háborúnak éppen az a lényege, hogy a normálisakat ne hagyják békén.
De az is lehet, hogy a világnak ez a lényege, mert így tud megmaradni az egyensúly. Különben, ha a gonoszság volna az egyik oldalon, az önzetlen jóság a másikon, lebillennénk a földgolyóról. A normálisok tartják az egyensúlyt, ami azt is jelenti, hogy – mindig ők szívják meg.
Megfájdult a derekam, mert nem irodai széken üldögéltem – amikor megfordítottam a szoba rendjét, és az íróasztalt áthelyeztem, akkor kiderült, hogy a szék túl sok helyet foglal, tehát felvittem a padlásszobába, onnan pedig lehoztam ezt a sima széket, amelyen most üldögélek. Megfájdult a derekam.
Az életünk olyan, amilyenné tesszük. Minden egyéb csak kifogás és magyarázkodás. Azt kell megértenünk, amilyenné tettük. Azt az életet megértenünk és elfogadnunk, élni vele. Kevesen vannak ezzel így. Kevés bennük a megengedés, a megértés. A többség inkább ítélkezik. Fárasztóak és sebezhetőek, ezért durvák. Nem tartok a többséggel, ha módomban áll, akkor mindig nagyon igyekszem, hogy ne tartsak velük. Ennek a része az is, hogy nem olvasom soha a saját könyveimet.
És akkor majdnem borzalmas eset fordul elő irodalmi esten, amikor egy összefogott, jó, ám számomra teljesen ismeretlen mondatsort felolvas a moderátor – gondolhatom azt, hogy miként az előző kérdése, ez is idézet a kötetemből, amelyet bemutatunk. Ám a mondatsor teljesen ismeretlen, tehát rákérdezek: „Ezt én írtam?” Az általam tisztelt, szeretett, kiválóan felkészült, szakmailag kimagasló, és – úgy vettem észre az évek alatt – nem a többséggel tartó moderátor azt válaszolja, hogy: „Nem, ezt én írtam.” Mire én, megkönnyebbülve a nem emlékezés rám szakadó rémületétől, azt felelem, hogy: „Hála istennek, már megijedtem, hogy én írtam.”
Ilyen borzalmas eset fordulhat elő, ha ahhoz tartja magát az ember, hogy nem olvassa a saját könyveit. Éjszakákon át tartó zaklatottság. Hogy mekkora állat vagyok. Ezt úgy lehetett érteni, hogy hála istennek, hogy nem én írtam, pedig én nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy hála istennek, nem az van, hogy ennyire nem emlékszem arra, amit leírok. Szó van itt már az életkorról is. De legfőképpen a félelemről, hogy megbánthattam volna valakit, egy nagyszerű kollégát. Szerencsére nem így történt, mivel a kevesekkel tart, nem a többséggel, egyszerűen értette, hogy mit mondtam.
De csodálatos dolog is előfordulhat, mint tegnapelőtt. Üldögélek, és bámulom az utca túloldalán lévő bank forgalmát, a fehér fényeket, a fáradtan üldögélő nyugdíjasokat, a magabiztos lendülettel közlekedő japikat, a tisztviselők profilját, látom, ahogyan fáradnak, hosszú egy nap. És akkor pittyen a telefonom, e-mail érkezett.
Az a délelőtti e-mail az oka, hogy már másfél órája ülök itt a délutánban a kis fekete íróasztalnál, és töröm a fejem a Szarajevóban játszódó, kötetnyitó novellám címén, szeretném felidézni, akár a barátságot, a szerelmet, az életet, a reményt, a hitet, hogy szép lesz az életünk. Mindannyiunké.
Olyan lett, amilyen lett. A mi életeink, elfogadjuk, belakjuk, igyekszünk megtartani valamit a fényből. Aki nem igyekszik, nem tudja, miről beszélek. Aki nem tudja, hogy vissza kell adni embertársainknak abból, amit ránk szán a gondviselés, az nem tudja, mit jelent elfogadni, belakni az életet, tévedésekkel, csalódásokkal, hibázva, újrakezdve.
Az e-mailben egy fotó volt. A fotón pedig egy nő látható, aki Szarajevóban él, mindig is ott élt, mert odavalósi. Amikor én ott jártam, ötödikes volt. Szabadkán ismertem meg nem olyan régen. A háború már olyan emlék, amelyről beszélni sem kell. Vannak fontosabb dolgok, mint az élet, a szerelem, a barátság – mivel élünk. Ilyesmivel foglalkozik az egyik regényem. Az élettel, a szerelemmel, a szenvedéllyel. Írtam levelet Belgrádba a kiadómnak, könyörgőre fogtam, így küldött egyet a még megmaradt öt kötetből. Odaadtam a nőnek.
A fotón az látható, hogy ül ez a nő egy stúdióban, és hangosan olvassa a könyvemet. Felolvassa, hogy a vakok meghallgathassák a mondataimat, amelyek a barátságról, szenvedélyről, szerelemről szólnak, lányok életéről, akik abban bíztak, hogy szép lesz az életük.
Önkéntesként olvassa. De hirtelen eszébe jut, hogy vannak szerzői jogok, és annyira mégsem ismerjük egymást, hogy biztos lehessen benne, hogy ez így okés, hogy nem kérek semmit, talán még örülök is. Hát üzent.
Nézem a továbbított emailt. „Köszönöm. Küldjön egy fotót.” Ennyit írtam vissza. Ez a fotó érkezett.
Ülök a kis fekete íróasztal előtt, és Szarajevóra gondolok, próbálom felidézni a színeket, érzéseket, a hitet, a reményt, az életet, hogy milyen volt, amikor még semmi kompromisszum, csak a vad harapások voltak, haraptuk a napokat, mint akiknek minden sikerül, és örökké.
Felhívtam a kiadóm, elmondtam neki, mi van. Az van, hogy Szarajevóban egy színésznő, aki önkéntes, felolvassa a spanyolt a vakoknak. Azt a példányt, amelyet ő küldött nekem postán, mint az utolsó megmaradt példányok egyikét. Azt mondja erre a kiadóm, hogy ez szép. Ez a legtöbb, amit mondani szokott, mert komolyan gondolja. És velem, velem tudom mi van? És elmeséli.
Ahogyan én most ezt a történetet.
