Miképpen lehetne megérteni mindazt, ami zajlik? Bizonyára olyképpen lehetne megérteni, ha ismernénk az okokat, amelyek következményeképpen mindaz, ami zajlik, zajlik. Az okokat pedig akkor érthetnénk meg, ha azok, akik a folyamatokat irányítják – és ezáltal életeket, sorsokat –, elmondanák, mit és miért cselekszenek.
Éveket töltöttünk azzal a kilencvenes években, hogy megpróbáltuk mindazt, ami zajlott, azok logikájával megérteni, akik csinálták – egy egész országot, megszámolható és mégis megszámolhatatlan emberi életet törve ketté, semmisítve meg, irányítva át meg át. Irányítva át meg át, életeket, országhatárokat, embereket, tömegeket. Nem jártunk sikerrel, természetesen. Felmerült persze, hogy a valóbani irányítók nem is azok, akikre mi gondolunk, hanem mások. Aztán vége lett az egésznek. Vége nem lett, csak átalakult.
Átalakult, vagy csak nyugvópontra jutott. Mindenki élte tovább az életét, a veszteségekkel birkózva. Vannak történetek, amelyek felelevenítik azt, ami elmúlni látszott, nyugvópontra jutott. Ilyen történetek azok, amelyekben olyan családok jelennek meg a hétköznapokban, amelyekben a szülők egy régenvolt országban születtek, gyerekként menekültek az európai reménybe, felnőttek, házasságot kötöttek, gyermekeik születtek, és egy reggel arra ébredtek, hogy vissza kell menniük abba az országba, ahonnan jöttek. De az ország nem létezik. Mennek tehát addig, ameddig éppenséggel muszáj. Házat vásárolnak, olcsón adják azok, akik maguk mögött akarják hagyni ezt a világot, mert nem teljesíti be a reményeiket, igyekeznek tehát oda, ahonnan azok, akik a házukat megveszik, jöttek, mert jönniük kellett.
A helyzet bonyolultnak tűnik, ám rendkívül egyszerű.
Fotó: Gergely József
Akik mennek, azoknak a gyerekei nem beszélik annak az országnak a nyelvét, ahol élni fognak. Igaz, ennek az országnak a nyelvét sem igazán beszélik, de ez nem jelent gondot, mert az óvoda, iskola az anyanyelvükön biztosítva van, a boltban is megértetik magukat, ahogyan hivatalos ügyeiket is el tudják intézni – ismerik a világot, ebben szocializálódtak. Természetesen sértésként élik meg minden alkalommal, amikor nem az anyanyelvükön szólnak hozzájuk, amikor azzal szembesülnek, hogy a dinnyeárus és a banki ügyintéző sem tud az anyanyelvükön, hanem csak a sajátján, amely egyébként az ország nyelve. Amennyiben a gyermekük, akit éppen kivenni készülnek az óvodai csoportból vagy az osztályból, nem iratkozhatott volna olyan csoportba, tagozatra, ahol az anyanyelvén folyik a tanítás, rendkívüli ribillió lett volna, megírta volna az összes újság, és a tévé is beszámolt volna erről. Amikor majd megérkeznek az új hazájukba, és gyermekeiket beíratják az óvodába, iskolába, természetesnek fogják tartani, hogy a gyerek nem az anyanyelvén fog tanulni. Nem fog hiányozni az, ami miatt itthon ribillió lett volna. És ez természetes, mert az ember otthon érezze magát otthon, és legyen meg a lehetősége arra, hogy a gyereke úgy nőhessen fel, hogy az anyanyelvén fejezi be az iskolákat. Ott, ahova költöznek, azért nem fog hiányozni, mert másodlagos dologgá válik. Megváltozik a fontossági sorrend. Jobb élete lesz a családnak, könnyebb élete – sok mindent meg fog tudni vásárolni, amiről itthon nem is álmodhatott. És a gyerekének is többet tud biztosítani. Kiszámíthatóbb, jobb életet. Ezért tudatosan feladja azt, amit itthon elengedhetetlennek tartott, és nyögni fog a banki ügyek intézésénél, nyögni és igyekezni, mert meg akarja tanulni az ország nyelvét, ahol ezentúl élni fog. Itthon azért nem akarta megtanulni, mert az ország, ahol élt, a hazája, nyelvének és kultúrájának is az otthona volt – mint ahogyan más nyelvek és kultúrák otthona is egyben, ez kétszáz éve így van, minden rendben, ezt még senkinek sem sikerült tönkretennie.
Akik jöttek, és megvették a házukat, majdnem negyed évszázada menekültek az ország déli tartományából abban az országba, ahova most a házukat eladók igyekeznek. Kisgyerek volt a családfő, a felesége még csecsemő. Ott nőttek fel, a gyerekeik ott születtek, nem beszélnek más nyelvet, csak annak az országnak a nyelvét, ahol a legidősebb már az iskolát is kezdte. Most, hogy itt vannak, mert nincs joguk ott lenni, a déli tartományba pedig, ahonnan eredetileg a szüleik útnak indultak, eszük ágában sincs visszamenni, házat vettek. Megvették annak a családnak a házát, amelyik abban az országban próbál szerencsét, ahonnan őket visszaküldték negyed évszázad után. A gyerekeket, akik iskolakötelesek, beíratták az iskolába. Nem zavarja őket, hogy csak kisebbségi nyelvű tagozat van a faluban, a gyerekek a többségi nyelven sem beszélnek, hanem csakis annak az országnak a nyelvén, ahol születtek és fél évvel ezelőttig éltek. A szülők maguk között anyanyelvükön beszélnek, sem az ország, sem a közösség nyelvét nem beszélik, de majd belejönnek, ha éppenséggel itt ragadnak.
Gondolhatnánk, hogy mindez a kilencvenes évek következménye. Gondolhatnánk, akkor fordult fel a világunk, azóta is a hátán kapálózik, akár egy termetes bogár. De közben eszünkbe jut, hogy ameddig az emlékezetünk terjed, az élettől nem volt idegen az, amit gaszterbajternek neveztek el. Házak épültek, magasabbak, emeletesebbek, mint másokéi, autók jöttek karácsony és húsvét környékén, autóbbak, mint a Sztojadin meg a Fítyó. Tervek szövődtek a nyugdíjas évekről, amelyeket majd itthon… A tervek, akár az álmok, szertefoszlanak, a cifra kerítések mögött csöndben araszolnak a pókok, a végleg bezárt bejárati ajtó védett sarkában, a leeresztett redőny körül szövik hálójukat. Tehát akkor mégsem a kilencvenes évek következménye. Attól még hátára fordult bogár kapálózása itt az élet. Ez viszont annak a következménye. Vagy mégsem? Természetesen jól tudjuk, hogy az ország, amelyre sokan nosztalgiával emlékeznek, már a 60-as évek végétől kölcsönökből tudott a keleti blokk mintaállama lenni – a jólét illúzióját és a veszteséges üzemek bezárásából következő szociális feszültséget a nyugat-németországi másfél millió jugoszláv vendégmunkás is segített megtartani és elkerülni. Az éveken át tartó négyórás áramkikapcsolásokra és arra, hogy az üzemanyaghiány miatt páros-páratlan rendszámtáblákhoz kötötték a civil közlekedést, már alig emlékszik valaki. Tehát nem a kilencvenes évek következményeképpen vergődik az élet, akár egy hátára fordult bogár, hanem jóval korábbi döntések következményeképpen.
Mindegy is ez. Mert mindegy, hogy mikor rontották el, ha képtelenség helyrehozni. Nem tudhatjuk, hogy képtelenség-e, mert közben megváltozott a világ, kinyílt, és beszippant, elhúz, és másfajta mindennapokat kínál. Leginkább olyanokat, amilyenekben a felelősség terhe nem nyomja az ember vállát. Olajozottan működő világot akarnak maguk körül az emberek, nem küszködést.
Ez a mi történetünk, 75 évvel ezelőtt Jajcéban összerakott és a kilencvenes években végképp szétesett, vérben szétvert országban élt embereké. Azoké, akik eladják a házukat, hogy elmenjenek oda, ahonnan azok jönnek ide vissza, és veszik meg a házat, akik akkor menekültek. A világnak nincs erre tekintete, végső soron ez egy lényegtelen mozzanat a világban, aprócska és jelentéktelen mozgások sorozata. Nincs is köze ahhoz, ami most zajlik a világban. Amennyiben a dolgok egymástól függetlenül zajlanak, és a tömegek egymástól függetlenül mozognak. De hát ki tudhatja, hogyan van mindez?
