„Kisasszony, szokott maga sírni?, hajolt közel hozzám. Tudja-e, azt mondják, hogy Isten számolja a nők könnyeit?
Isten?, ráztam meg a fejem. Miféle Isten volna az, aki számol?
Nekünk való, kisasszony, nekünk való.”
Volt egyszer egy író, aki (címében legalábbis) külön könyvet szentelt az állatokkal foglalkozó embereknek. De nem azoknak, akik védik az állatokat, nem is azoknak, akik értenek a nyelvükön, suttognak a fülükbe, és nem is azoknak, akik az állati természet tanulmányozásán keresztül írnak embereknek tanulságos könyveket. Olyan embereknek szentelte a könyvet, legalábbis a címét és némely sorát, akik levágják az állatokat. Feltrancsírozzák. Kibelezik. Földarabolják. De előtte természetesen megölik. Felteszem, ha azokban az években, amikor a könyv anyaga született, oly nagy mértékben divat lett volna vegánnak lenni, talán más embereket keres. De az is lehet, hogy ez merőben téves feltevés volna, mert meggyőződéses ember volt. Elvei meg elképzelései voltak, nem volt divatok szerinti ember. Nemcsak az életről, a polgári létezésről, hanem az íróságról is, azon belül pedig arról, hogy miként kell mondatokat egymás után rakni, de előtte a szavakat hogyan kell egymás mögé ragasztani, még előtte pedig hogyan kell megteremteni a lélekben a hangulatot, az érzést, az indulatot. És arról is volt elképzelése, hogy milyen legyen az indulat. Honnan induljon és hova tartson. Ami lefordítva azt jelenti, hogy üzenet volt abban, amit írt. Nem magáért a szövegért írt, hanem a történetért, amelyről azt akarta, hogy eljusson az emberekhez. Eljusson a könyvben megírt történet és az üzenet is. Mélyebben akart kotorászni, mélyebben, ahol örvények sejlenek, és nagy kérdések, akár történelmiek. Sőt, egyenesen történelmiek. Legyen az a történelem egy országra kiterjedő, vagy mint csöppben a tenger, legyen egy kurvává nemesült nő története.
Ilyen ember volt ez az író. Könyveket írt, hosszú, ráérős, körmönfont körmondatokkal, kék tekintete rátapadt az elesettekre, és felsegítette őket – de sosem felejtette el, amit Márai Sándor olyan pontosan megírt a Szegények iskolájában, és amihez a mai világban, ahol egyre több a szegény – szellemi, önkéntes nélkülöző is –, egyre kevesebben értenek jól. Tulajdonképpen az sem kizárt, hogy nem értenek egyáltalán, csak nyomatják a kliséket arról, ki miért vált szegénnyé, kinek miért kilátástalan a felemelkedés, és miért nincs értelme az életének, megerősítő taposás: fiú, akit a nagybátyja folyamatosan erőszakolt, lány, akit a szomszéd fogdosott, miután kikelt anyja mellől az ágyból, szatír, akit az anyja nem szeretett, fiú és lány, lány és fiú, aki külvárosi magányban, félárván nő fel.
A kliséken túl vannak világok, vannak szegények és vannak emberek, őket kereste meg tekintetével ez az író, róluk írta a könyveit. Okvetlenül azonosulni akart velük. Ő lett ők. De nem csinált úgy, mintha közülük való lenne. Ez talán lényegtelennek tűnik, pedig nem az. Azokkal az írókkal szemben, akikről úgy tűnhet, mert mintha úgy fogalmaznának, de legalábbis nem ellenkeznek, ha más azt mondja, szenvednek, mint a kóbor kutyák, étlen-szomjan, ki merről jön, csizmája orrával rúg oldalukba, ez az író fontosnak tartotta, hogy vállaltan rendes körülmények között éljen. Nem a látszatlemondások felől határozta meg önmagát, hanem megfelelő, jó körülményeket kívánt teremteni ahhoz, hogy írjon. Nem volt ebben semmi fakszni. Szerzett is magának ellenségeket és irigyeket, lett neki nagy magányossága. De ez csak fokozta a kedvét, miközben nem is így történt, nem, nem így volt.
*
Volt, ahogy volt, annyi bizonyos, hogy nem tartózkodott azoktól a történetektől, amelyekben az emberek ilyen vagy olyan módon állatokkal találkoznak. Leölik azokat, kiengedik a vérüket, annak érdekében, hogy embertársaik jó falatokhoz jussanak. Vagy mindez nem így van, hanem úgy, hogy nem tartózkodott azoktól a történetektől (sem), amelyekben hentesek az emberek, egymás hentesei, vagy az élet válik az ő hentesükké, vagy mindez egyszerre történik, szeszélyes hullámzásokkal. A kötetnek, amelyet így is körülírhatunk, ahogyan megtettük, az a címe, hogy Hentesek kézikönyve, és szerepelnek benne hentesek is. De ennél, a tisztes foglalkozású henteseknél sokkal fontosabb két dolog. Az egyik, amire már utaltunk, az, amikor az élet a hentes. De ez nem működik emberek nélkül. Olyant ugyanis nem látott még a világ, hogy jött az élet, és levágta, kibelezte, kizsigerelte az embert. Csakis más emberek tudják ezt megtenni, aztán, mert mindenkiben van védekező mechanizmus, a népek ezt úgy mondják, az élet csinálta. Meg maga volt az oka, mert kihívta a sorsot. Ami szintén az élet. A sors az élet. Megannyi igazi, jó művet olvashatunk, édes, izgalmas, megrázó regényeket, de mindegyikben csak az van, hogy az emberek a hentesek, nem az élet.
A másik dolog, a fejezetek címei: A fej; A szív; A gyomor. Nemes testrészei ezek az embernek, meghatározzák a tudatát. Ennyiben talán vallhatunk marxi nézeteket: ha éhes a gyomor, elborul az agy, de ha teli a has, békésebb a szív. Vagy a zseb? Ha teli a zseb, akkor békésebb a szív? Ez is lehet. A hasunk is egy zseb.
Vagyis nem jó, ha éheznek az emberek, mert akkor sokkal nagyobb az esélye annak, hogy hentesekké változnak, és véres disznótort rendeznek, érdekes és csak az emberre jellemző módon nem annyira az állatok, mint inkább az emberek között, véres disznótort a szó valós és átvitt értelmében egyaránt.
Fotó: Dormán László
Tudja a csuda, miért van ez így. Pontosabban mindenki tudja, miért van ez így. Oka ennek a belső elégedetlenség; a sikertelenség; az irigység; a mohóság és kapzsiság és még annyi minden egyéb, ami miatt nem viselkednek emberi módon az emberek. Erre is érdemes szavakat, mondatokat szövegbe illeszteni. Kétségtelen, hogy az író, akiről itt szó van, meg is tette. Amiért azonban nem a többi könyvében bóklászunk és kalandozunk, holott megtehetnénk, jól ismerjük mindegyiket, hanem a hentesekről szóló kötetét forgatjuk, annak oka a fejezetcímekben van. Talán nincs még egy könyve a szerzőnek, ahol ilyen mérnöki pontossággal belőtte az ember lényegét – mert amúgy inkább merengő –, a fejét, a szívét, a gyomrát. Azt is mondhatnánk, a fejezetcímek Ludwig Andreas Feuerbachot idézik fel, legalábbis azt, amit mostanság hasznosnak tartanak belőle, és számos étkezéssel kapcsolatos oldalon megtalálhatunk: az vagy, amit megeszel. Szomorúbb sors talán nem érhet filozófust annál, mint hogy filozófiai rendszere a hanyatlóban lévő nyugati civilizáció étkezés-, mozgás- és egészségmániás őrületének egyik mondásává válik. (Azt már érthető módon kevésbé szeretik, hogy amilyen az ember, olyan az istene.)
De ne kalandozzunk el.
Maradjunk az írás tárgyánál, az pedig nem más, mint egy könyv ajánlása. Tettük ezt máskor is, amikor elérkezett a hosszú esték ideje. Ez a könyv tehát a Hentesek kézikönyve. A kötetben szereplő novellák valóságos remekek. Novellát írni nem egyszerű, hanem rendkívül összetett dolog. Mert a legritkábban sikerül úgy, hogy ne lógjon ki a lóláb, vagyis az író keze, szeme, ne lógjon be a novellába az író lelke, ah, a műfaji megkötöttségek miatt drámaiságtól nem mentes írói lélek, amitől mentse meg az olvasót a reá figyelő angyalok serege.
A rossz novella, amiből nem kevés születik, vétek. A rossz novella olyan, mint a szájszag. A rossz novella tönkreteszi a délutánt és ellopja az álmot. A rossz novella nem teszi repesővé a lelket, hanem bottal üti. Seprővel veri. Gyomorszájon rúgja, fejen találja, szíven üti – hogy a nemes testrészeknél maradjunk. A rossz novella olvasása után nehéz a lábadozás, van, hogy heteknek kell eltelniük, amíg újra könyvet bátorkodunk a kezünkbe venni.
A jó novella ajándék. A jó novella beragyogja az estét, és azt suttogja az író hangján az alvásra szenderülő olvasó fülébe, hogy a szépség mindennél erősebb. A jó novella tudja, hogy a szépséghez tartozik a fájdalom is, a könny is, a kilátástalanság is, a szépség nem nélkülözi a kibelezést, a szépségnek helye van a kegyetlenségben is. Különben hogyan tudnánk elviselni az életet? A jó novellába az író nem tolakszik bele. A jó novellából nem lóg ki a lihegő, sértett író nyelve. Nem dugja be tudálékos fejét a mondatok közé. A jó novellát könnyed kézzel, szárnyaló lélekkel írja meg az író.
Akkor is, ha éppen azt mutatja be, miféle hentes is az ember. Vagy különösen akkor.
A hosszú őszi estéken olvassunk Kőrösi Zoltánt.
