Ragaszkodom ahhoz, hogy a tévében nézzem meg a filmet. Nem töltök le, nem nézek online, nem. Ha erről is lemondok, akkor a teljes huszadik században maradt életemről lemondok. Akkor a gyerekkoromról mondok le. Ezenkívül még: Paul Newman kék szeméről, James Dean alakjáról, ahogyan a krumpliföldön kiegyenesedik, Marlon Brando fehér pólójáról és izmos karjáról, Natalie Wood édes tekintetéről. Alfred Hitchcock pocakos alakjáról. Meg az Aranypolgárról egészében. Márpedig én Orson Wellest nem adom, nem mondok le róla!
Így szoktam szomorú kétségbeeséssel kapcsolgatni a tévémet, öregecskén, de hetykén. Mert mindig reménykedem, hogy ma este lesz valami nézhető. Lesz valami olyan film, amelytől felidéződnek a huszadik századi tévézéshez kötődő érzéseim. Hideg talpam átmelegíti valami, amit filmnek lehet nevezni, még múlt századi érzésekkel és hangsúlyokkal, amikor este 8-tól, főműsoridőben olyan filmeket vetítettek, mint amiben Jack Nicholson szinte a film kétharmadában leragasztott orral jön-megy, „szaglászik”, és egy pillanatra sem vicces, nem nevetséges, pedig egy jókora, két flaszterrel átragasztott kötés van az arca közepén, éppen csak az orra hegye látszik ki alóla. Nem nevetséges. Komoly, férfias, vagány. És a film feszültséggel terhes, gyönyörű.
Ilyenekre szoktam gondolni, amíg kapcsolgatom a tévét. Az is eszembe jut, amikor vége lett az „este 8-kor kezdődik a film”-féle világnak. Mert nyáron tovább van világos, mintha így kezdődött volna – ez a döntéshozók fejében vajon azt jelentette, hogy miután leszáll az este, mindenki odaül a tévé elé? Hiszen aki a teraszon sörözve múlatja a nyári estét, úgysem ül a tévé elé, aki meg filmet akar nézni, meglocsolja 7-kor a kókadó füvet, bekészíti a vacsorát, és várja a filmet.
*
Átalakult a világ. Ilyen butaságokat szoktunk mondani, amikor elmaradnak a jó dolgok. Azt már nagyon régen nem hallani, hogy bezzeg az én időmben… Lehet, hogy már nincs is az a szó, egyszerűen nem létezik, hogy bezzeg, hiszen az leggyakrabban használt jelentése szerint valamivel szemben határozza meg a beszélőt, méghozzá nem akárhogyan, hanem régimódian. Konzervatív módon. Maradian. És ugyan ki akarna maradi lenni? Régimódi? Pláne konzervatív?! Hiszen az szinte szélsőségesnek tekinthető, olyan valakinek, aki a haladás ellen foglal állást. A bezzeg kifejezést tehát töröltük a magyar nyelvből.
Nyolcvanévesek, ha nem fotózzák le az étteremben a vacsorájukat, és nem teszik közzé az online térben, akkor lemaradnak a világtól. Tán azt hihetnék róluk, hogy már nem is élnek. Rémisztő gondolat. Valóban az. Érthető tehát, hogy nem az asztaltársaságra koncentrálnak, nem az orrukat púderezik a női mosdóban, nem arra ügyelnek, hogy az asztalkendő ne csússzon az ölükből a földre, hanem a tányér tartalmát fényképezik telefonjukkal, hogy mielőbb közzé is tegyék. Életjelet adjanak magukról, de még ennél is többet tegyenek: jelezzék, hogy vannak társadalmi kapcsolataik, társadalmi életet élnek. Nem társaságit, nem barátit, hanem annál globálisabban értelmezhetőt. Úgy az asztalnál, mint a világban. Miképpen is mondanák akkor az unokának, hogy az asztalnál rendesen viselkedünk, nem turkálunk az orrunkban, nem harangozunk a lábunkkal, és nem fényképezzük az ételt. Nem mondják azt, hogy bezzeg az én időmben…
De nemcsak a bezzeg kifejezést felejthetjük el, hanem az idő kifejezést is, az én időmben szókapcsolatot pedig különösen. Mert nincs már idő. Nincs múlt és nincs jövő, csak a jelen van, ami most történik, és amiről számot lehet és kell adni, bizonyítékát a létezésnek, a korszerűségnek, a jelenlétnek. Az idő helyébe, az én időm helyébe a jelenlét került. Ha valaki azt mondaná, bezzeg az én időmben, akkor azt állítaná, hogy ma olyan dolgok történnek, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, és ezt nem a szó jó értelmében, hanem feddő módon tenné, avítt hozzáállásáról adva tanúbizonyságot. Meg arról, hogy öregszik. Már nem fiatal. Nem halad a korral. Ráncos a hasa. Petyhüdt a nyaka. Molyirtószag. Pfuj.
Természetesen, mire ideértem a mondatokkal, addigra az ifjúsági regény is ott motoszkált a fejemben. Olyannyira, hogy el is olvastam tegnap délután, míg ezen a szövegen szöszöltem. A Városi Könyvtár állományából kértem ki. Meglepett, hogy nem pöttyös, valahogy így élt az emlékezetemben, az én példányom narancsszínű volt, fehér pöttyökkel, valamilyen akvarellel. Bizonyára megvan még valahol. Amit tegnap délután elolvastam, azt a szegedi Könyvmolyképző Kiadó adta ki 2005-ben. Élvezettel olvastam. Magával ragadott, visszarepített a huszadik századba, oda, ahol még este 8-kor kezdődtek a tévében a filmek, ahol még vártuk az esti filmeket. Így volt, tanulás után olvastam, mint az állat, aztán fürdés, vacsora és reménykedés, hogy a szombat esti filmnézésen túl is tévézhetek.
Az ifjúsági regény újraolvasása, a rá szánt délután azért is megérte, mert újfent megbizonyosodhattam arról, hogy a tehetség és a politikai meggyőződés különálló dolgok, sodró lendületű, magával ragadó ifjúsági regényt, emberséges, emberarcú üzenettel bíró, a szó nemes értelmében nevelő regényt igenis írhat olyan író, akinek meghatározó ideig tartó és erős politikai ténykedésétől befogott orral fordulhatunk el. Talán ezért is fontos volna nem összemosni mindent mindennel: az irodalmat az irodalompolitikával, a politikát a közbeszéddel, az időt a jelen időtlenségnek gondolt változatával.
Erre kevés remény van. Az időnek a jelen időtlenségében megélt változata uralkodik, valószínűleg sokáig így is fog maradni – így a kimondott és leírt szó vonatkozásában egyre vékonyodik a személyes felelősség.
*
Nem kívánom rózsaszínűre festeni az esti filmnézéseket. Beismerem, hogy makacs kitartásom a legritkább esetben jár örömmel. Filmnézés helyett általában dühös és kétségbeesett tekintetettel kivonulok a konyhába. Valamit innom kell, kiáltok fel harciasan, ezt nem lehet tovább bírni! És csinálok egy kakaót. Sok cukorral. De barnával. Van otthon stevia, ott áll a polcon. Van egy olyan érzésem, hogy a stevia éppen olyan a kakaóban, mint a filmek helyett gyártott és vetített mozgó képek. Nem élek egyikkel sem.
Csak pihenni szeretnék, lágyan belezuhanni az alvásba, múlt századi élményekre ráismerve, akárha trieszti szivacspongyolába burkolóznék a hideg ellen. Lassú képsorok. Nem túl lassúak, hanem az emberi tekintetet figyelembe vevők. Nem ellenségek, hanem barátok.
Egyre magányosabban telnek a tévézésre szánt esték. Már szinte mindent kibírnék. Már művészfilmeket is néznék, ide nekem Othellót, jöjjön Orson Welles, vonuljon a hegygerincen. Vagy ne kíméljenek, lökjék elém, mint éhes kutya elé a Satyricont.
De semmi ilyesmire nem kerül sor. Megvallom, amikor két hét alatt tizenötödik alkalommal nézhetném végig A zongoristát, akkor felmerül bennem, hogy hagyok mindent. Hagyom a huszadik századot, ragadjon ott minden, ami megszerettette velem a mozit, a filmet, ami kamaszkoromra megtanította nekem Peter Greenaway nevét, hagyom a múlt homályába veszni Jim Jarmuscht Tom Waits zenéjével együtt, nem idézem fel többet lelkem homályából Fassbinder nevét. Kushadjon és porladjon minden, ami film, regény, tévé, élet, tisztes esti kikapcsolódás, elfáradt szemnek megnyugvás, elcsigázott léleknek felüdülés, nem bántó butaság, szánalmas szemét.
És akkor, mint váratlan villám a tiszta égbolton, a meglepő fordulat. Egyetlen este két tisztességes film. Normális időben kezdődik az egyik, tehát végignézhető a másik is. Ráadásul nem is régiek. A csendes amerikai 2002-es változatát vetítették, majd a 2011-ben készült Nyolcadik oldal című filmet. Ez természetesen ok az örömre. Remek esti időtöltés. Örömteli felfedezés, mégiscsak létezett a huszadik század, benne a tévénézés, az esti filmnézés. De emiatt mégsem tennék említést e két, egymás után vetített filmről. Többet sejtek ugyanis a dolog mögött. Koncepciót. Úgy képzelem, hogy amikor senki nem figyelt oda, akkor egy, még a huszadik századból itt ragadt furcsa szerzet beosont, és ezt a két filmet irányozta elő vetítésre.
Két régimódi film. Két nézhető, kellő sebességgel zajló, ugyanakkor mondanivalóját tekintve mégiscsak régimódi film. Olyasmivel foglalkozik, hogy erkölcs, becsület, férfibarátság. Azt mondják benne a hősök, mindkét filmben, szinte ugyanazon szavak használatával, hogy van úgy az életben, hogy nem lehet sehova sem tartozni, eljön a pillanat, amikor állást kell foglalni. Harmadik út nem létezik. Nem ugyanazt jelenti ez az ötvenes évek Indokínájában és a huszonegyedik század eleji Londonban. De bizonyos értelemben mégis ugyanazt jelenti, mert vannak örök érvényű igazságok, szavak, felelősség. A cél nem mindig szentesíti az eszközt, a barátság pedig szinte mindig kötelez. És ez számos alkalommal válaszút elé, nehéz emberi döntések elé állít. Emellett pedig az emberi méltóság nem olyasvalami, ami bezzeg az én időmben még létezett, de mára idejétmúlt, kopott frázis.
Talán titokban, álruhában járnak-kelnek még olyanok a világban, akik felismerik a huszadik században ragadt tévénézős emlékeiket valamely filmekben. És amikor ez történik velük, akkor fontosnak tartják, hogy az élményt megosszák másokkal. És megmagyarázhatatlan módon műsorra tűzik valamelyik tévéadón. Rejtélyes cselvetések közepette bejutnak, és műsorra tűzik. Ha pedig valakinek feltűnne, hogy túlontúl sok egyszerre két film és benne az olyasmi, mint férfibarátság, erkölcs, felelősség, sokat foglalkoznak benne az idővel, aminek nem csak jelen ideje van, akkor megvonják a vállukat, és annyit mondanak: ugyan, dehogy! Sima kémfilm mindkettő. Tizenkettő egy tucat.
