Amikor élő hagyományokról beszélünk, az nyelvészeti megközelítésben azt is jelenti, hogy a szókincsünkben megtalálható állandósult kifejezések (szólások, közmondások) révén nap mint nap megelevenednek a népi hagyományok, azok a szokások, ismeretek, amelyek valaha éltek a nép körében, emlékezetében. Emellett nagyon sok olyan szókapcsolat van, amelynek eredete a Bibliára vezethető vissza, illetve az ókori görög mitológiára, történelemre. Ha tehát megelevenedő hagyományokról, élő Bibliáról, élő mítoszról beszélünk, az ilyen értelemben is megállja a helyét.
A népszokásokra utaló és a bibliai eredetű állandósult szókapcsolatokkal már többször foglalkoztunk a rovatunkban, annál kevesebbet szóltunk viszont azokról, amelyek révén az ókori görög mitológia vagy történelem elevenedik meg. Ezekből válogattunk, forrásként Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című művét hívtuk segítségül.
Pirruszi győzelem. A vereséggel felérő, átmeneti, túl nagy áldozattal elért győzelmet nevezik pirruszi győzelemnek, alakváltozatai még a pyrrhusi, pürroszi, bár ezek közül csak a kiemelt változat található meg a helyesírási szótárban. Pürrosz (mai írásmód szerint Pürrhosz) epeiroszi király Kr. e. 279-ben Ausculum mellett legyőzte a római seregeket, de csapatai akkora veszteségeket szenvedtek, hogy a király a csata után állítólag így kiáltott föl: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk!” A kifejezést előszeretettel használják a sportnyelvben kissé túlzó értelemben olyan esetekre, amikor győzött a csapat, de például megsérült a legjobb játékosa, aki emiatt nem vehet részt a következő, fontosabb megmérettetésen.
Sziszifuszi munka. Az élő szólást – amelynek minden bizonnyal az eredete is közismert – azért említjük, mert nyelvhelyességi útmutató is kapcsolódik hozzá. Sziszüphosz nevét őrzi, aki az ógörög mondavilág szerint a legravaszabb halandó volt, túljárt az emberek és az istenek eszén, még Zeusz titkát is kicsalta és elárulta. Gaztettei miatt megölték, a büntetése az alvilágban az volt, hogy egy hatalmas sziklatömböt kellett a hegyre felgörgetnie, ám alighogy fölért a hegy csúcsára, a szikla mindig visszazuhant, újra és újra neki kellett veselkednie a lehetetlen föladatnak. A nagy erőfeszítéssel végzett, mégis hiábavaló, eredménytelen munkát ennek nyomán ma is sziszifuszinak nevezik. A kulcsszó ez esetben az eredménytelenség, sikertelenség: helytelenül használják a szókapcsolatot olyan esetekben, amikor a nagy erőfeszítést igénylő munka végeredményben sikeres. Az óriási, de eleve sikertelenségre ítélt, elvégezhetetlen föladatot jellemezhetjük vele, ahogyan Sziszüphoszt is azzal büntették, hogy munkájában soha nem járhatott sikerrel.
Tantaluszi kínok. Valamennyien átéltünk már tantaluszi kínokat, olyan valami után vágyakozva, ami könnyen elérhetőnek tűnik, és folyton látjuk, előttünk van, mégis el kell viselnünk a tudatot, hogy elérhetetlen a számunkra. Olyan lelki gyötrelem, amelyet az érez, aki valamilyen könnyen elérhetőnek látszó dologra vágyik, mégsem tudja soha elérni. Miután fölidéződött bennünk, mikor is tapasztaltuk legutóbb ezt a nyomasztó érzést, emlékezzünk Tantalosz történetére is. A görög mitológia egyik ismert alakja, Phrügia királya volt. Bejáratos lett az istenekhez, akik az asztaltársukká fogadták, de ő elbizakodottságában próbára akarta tenni mindentudásukat: saját fiát ételnek elkészítve tálalta eléjük, az istenek viszont fölismerték és életre keltették a fiút. Tantaloszt szörnyű tettéért arra ítélték, hogy az alvilágban örök éhség és szomjúság gyötörje.
Homérosz így ír erről az Odüsszeia című művében (Devecseri Gábor fordításában):
„Láttam, Tantalosz is hogy szenved, míly nagy a kínja,
egy tónak közepén: állát csapdossa a hullám,
úgy állt, szomjuhozott, a vizet sose tudta elérni:
mert valahányszor csak lehajolt az öreg, hogy igyék már,
annyiszor elhúzódott tőle a víz; a sötét föld
látszott lába alatt, szárazzá tette az isten.
Közbe fölötte magas fák lengették gyümölcsük,
drágagyümölcsű gránátalmafa, körte meg alma,
édes, jó füge és viruló-koronáju olajfák;
és az öreg valahányszor fölnyúlt, hogy leszakítson
egyet, a szél a sötét felhők felé csapta az ágat.”
Föltűnhet, hogy a nevek írásmódja a kifejezésekben más, mint ami ma érvényes: Pirrusz – Pürrhosz, Sziszifusz – Sziszüphosz, Tantalusz – Tantalosz; és még: drákói szigor (Drakón), Ödipusz-komplexus (Oidipusz), Dárius kincse (Dareiosz) stb. Ennek magyarázata, hogy a kifejezések egy korábbi írásmóddal rögzültek, és a nevek írásmódjának változása nem hat ki a kötött formájukról ismert szólások már meghonosodott alakjára.
