Rendkívüli hidegre ébredtünk ezen a vasárnapon. Számításba sem jöhetett, hogy megpróbálkozzam az öreg autómmal, inkább taxit rendeltem, bár az is nehézkesen alakult, a sofőrnek segítséget kellett hívni a begyújtásához, de ahogy megígérte, 11 előtt néhány perccel már itt volt, így pontosan érkeztünk a kórház elé. Kálmán azonban sehol, ami nála eléggé szokatlan, a mobilja pedig kicsöng, de nem veszi fel. Fehér Kálmán ekkor már két órája és negyven perce halott. A portás nem enged be bennünket, karantén az influenzajárvány miatt. Valami közbejöhetett neki, gondolom, visszafordultunk, majd délután újra próbálkozom. Azért persze valami mégis zavar: egykoron a szavunk eljutott hozzá a messzi Bangladesbe, hangja pedig szépen visszaérkezett az újvidéki szerkesztőségünkbe. A technika most mond csődöt, amikor a táv – kórházkapun innen és túl – mindössze néhány tíz méter? Ezt fejtegetem Beszédes Pistának is, aki közben megérkezett hozzánk, a családi házunkba, hóna alatt a verseskötetre vonatkozó szerződéssel, Kálmánnak most kellene aláírnia, még az ebéd előtt. Istvánnal természetesen az irodalomról beszélgetünk, eltűnődve, a vajdasági magyar szerzők hányszor és mennyiféleképpen írtak a tengerről. A tengerről, amely maga a teljes szabadság, s talán már Kálmán lelke kalauzol bennünket, akit ebéd után, a kora délutáni órákban hívok majd ismét, nem tudván, hogy végleg szabad, s nem akadályozza immár a feszülten önfegyelmező abroncs. Talán csak egyszer, Budán láttam őt igazán e konokul figyelő zsilipek nélkül. Egy kerthelyiségbe invitált, állítólag ott lehet igazán jó báránysültet fogyasztani. A Kosztolányi tér felől bandukoltunk jó darabig, aztán betérve az utcáról és áthaladva egy keskeny folyosón valóban előttünk az éden: finom szellővel bolyhos nyár végi tündöklés hangulatfokozó színes lampionokkal (talán készülőben egy eddig titkolt ünnepi ceremónia?), az oldalsó tűzfalat pompás futónövényzet borítja, szemcsés ösvények vezetnek a komótosan elhelyezett asztalok felé, középen diszkrét szökőkút, halkan csobogó zizegéssel, mint a tenger, esti séták alkalmával. És az ő arca akkor megenyhült.
Egyszóval sajnáltam, hogy e didergő vasárnapon Kálmán nincs itt az ebéden, egy kolumbiai íróról is szerettem volna mesélni neki, vagyis a regényéről, annak főszereplője éppen aranyásáson töri a fejét, szak- és kézikönyveket vásárol tárnákról, szerszámokról, mert úgy gondoljuk, szerencsénket tudományosan kell megalapozni, legalábbis begyűjtve az alapismereteket. Mindazonáltal az arany pedig boldoggá tesz, holott ha az embernek van néhány jó barátja, az már untig elegendő – ez így persze nagyon irodalmiatlan megfogalmazás, barátnőjeként Dora Estela is egészen másként világosítja fel minderről az Árbocmestert; szóval erről is beszélni akartam Kálmánnal, különösen, hogy néhány nappal korábbi találkozásunk alkalmával egy fényképet lobogtatott házuk réges-régi, méretes kilincséről, amely egyfajta jelképként (akár címoldali fotóként is) szolgálhatna a leendő kötethez; mármint talán olyképpen, ahogyan az ember előtt egyszer megnyílik a világ, aztán meg bezárul, s amikor ez utóbbi felé közeledünk, kinek-kinek illő elkészítenie saját testamentumát, végső akarata megnyilvánulásaként. Persze, gyanút foghattam volna, már néhány nappal ezelőtt, bár pontatlan emlékezetem ráadásul megbicsaklik: nos, Kálmán akkor felém fordulva mintha azt mondta volna, szomorúan, színtelen tekintettel, hogy nincs kedve tovább élni. Lehet, hogy az egészet csak most találtam ki, a nagyobb hatás kedvéért, eljátszadozva a még valószerűtlen testamentum szó jelentésével is, mindenesetre Kálmán ezen állítólagos mondatát (amelyről azóta sem tudjuk, elhangzott-e egyáltalán) már nem vicceltem el, nem is próbáltam őt vigasztalni, ez végképp stílustalan lett volna, egyszóval komoly maradtam tehát, ez a mondat pedig így elszállt magától, szertefoszlott, mint nyáron a bárányfelhő. A következő percben már egész más témáról beszélgettünk.
Az ember megérzi, ha rossz hírt akarnak vele közölni, ezért tolja maga előtt az időt. Délután aztán mégis nekiduráltam magam. Hívtam Kálmánt a mobilján, nem jelentkezett. Akkor tárcsáztam a kórházat. A kapott információ már meg sem lepett. – Nem volt semmi előjele – mondta tárgyilagosan a nővér a telefonba, hangjában mégis némi részvéttel. – Hirtelen történt – tette hozzá.
Egyébként úgy terveztem, ebéd után felolvasok még Kálmánnak egy részletet ennek a kolumbiai írónak a könyvéből. Amely arról szól, hogy az aranyásók voltaképpen nem akarnak mást, mint behatolni egy számukra ismeretlen világba. „Az ilyesfajta kihívások segítenek ma is a túlélésben, hogy ne akarjak rossz ajtón kimenni.” Utólag biztos vagyok benne, a végső kijárathoz Kálmán a megfelelő kilincset fogta meg. A képen is láthatót. És most már csoboghat örökké a kerthelyiség szökőkút-zuhataga.
