Bármennyire is furcsa, még egy nyelvi rovat is tud tanácsot adni abban, hol találhatunk rá a nagy ő-re: rábukkanhatunk például a hentesüzletben, találkozhatunk vele az ékszerésznél, ránk mosolyoghat a ruhaüzletben, a fodrásznál… (Tehát leginkább valamilyen boltban járva van esélyünk a nagy találkozásra.) Hogy milyen jelekből ismerhetjük föl őt? Például abból, hogy amikor a hentesnél a legszebb darab húst kérjük, az eladó rámutat az egyikre, és megkérdezi: Ő legyen az? Vagy amikor az ékszerésznél végre megtaláljuk a tökéletes nyakláncot, örömmel közöljük: Őt kérem! Akár a fodrásznál is ránk mosolyoghat hajfestés előtt a megfelelő színű festék tubusának formájában, amelyet a fodrász így mutat be: Akkor őt választja? A nagy ő lehet még egy pár cipő, egy könyv, egy szemceruza, egy üveg parfüm, egy okostelefon: tárgyak, amelyeket megszemélyesítünk, legalábbis nyelvi tekintetben, hiszen nem a szokásos mutató névmással (ez, az), hanem személyes névmással (ő) mutatunk rájuk. Ez különösen vásárláskor, üzletekben figyelhető meg az utóbbi években, a vevő is használja az áhított tárgyra a személyes névmást, vagy ha ő nem, akkor az eladó tiszteli meg ő-vel az árut. Sokunk számára ez furcsa, hiszen a szokásos mondat így hangzana: Ez legyen az? Ezt kérem! Akkor ezt választja?
A kérdés szerteágazó problémát vet fel, amelynek körüljárásakor egy régi nyelvművelői babonától, mely szerint „ő személyre, az dologra vonatkozik”, eljutunk egy új nyelvi jelenségig, amelyben a mutató névmás háttérbe szorul, szerepét a személyes névmás veszi át mind személyre, mind tárgyakra vonatkozóan.
Szepesy Gyula a Nyelvi babonák (1986) című művében az őket – azokat témának egy egész fejezetet szentel, amelyben visszatekint arra, milyen nyelvhelyességi szabályok voltak érvényben a személyes, illetve mutató névmások használatával kapcsolatban. A 19. század közepén merült föl a kérdés, hogy mikor használjuk visszautalásra a személyes névmást, és mikor a mutató névmást. Brassai Sámuel nyelvész, polihisztor egy tanulmányában megalkotta a szabályt: „Ő személyre, az dologra vonatkozik.” Könnyen megtanulható, és hihetőnek is tűnik, a valóság azonban cáfolta a megalkotott szabályt. Erre Arany János mutatott rá, aki föltette a kérdést a nyelvészeknek: „Jól van, tisztelt uraim, de nem sejtik-e, hogy önök e szabálya szerint az egész nemzet rosszul beszél magyarul?” Arany népnyelvi példákkal bizonyította igazát, a nyelvhelyességi vitában pedig végül is győzött, a nyelvészek elfogadták, hogy a személyes névmással nemcsak személyre, hanem dologra is vissza lehet utalni. Sőt később teljesen elferdítették ezt a tanítást, megalkotva a szabályt: „Személyre, állatra, növényre és dologra mindig személyes névmással utalunk vissza.” Mondanunk sem kell, hogy ez úgyszintén téves volt. Szepesy a továbbiakban fölhívja rá a figyelmet, hogy egyes esetekben a visszaható őket-vonzás annyira erős, hogy a személy-dolog megkülönböztetés teljesen háttérbe szorul: „A gumicsónakok nem sokáig fuvarozták a gyerekeket; hamar tönkrementek, mert azok nem kímélték őket. Így hát ők is cserbenhagyták azokat.”
Megállapíthatjuk tehát, hogy csupán nyelvművelői babona, hogy a személyes névmás nem használható visszautalásként egy már ismert dologra, tárgyra, állatra, s csupán a mutató névmás lenne helyes. Hozzá kell tennünk, hogy ez a babona napjainkban is él, számos olyan példával találkozhatunk, amelyben visszautalásként őket helyett azokat szerepel, például: A rekordok azért vannak, hogy megdöntsék azokat. (Helyesen: őket.) Itt a hangsúlynak van szerepe, az őket ugyanis hangsúlytalan, az azokat pedig hangsúlyos. A Nyelvművelő kéziszótár erre a következő példákat közli: Itt vannak a jelentések, holnapig nézd át őket! – Itt vannak a jelentések, azokat nézd át, ne a munkatervet! Visszatérve Szepesy fejtegetéséhez: megemlíti, hogy a nyelvművelők helytelennek bélyegezték meg az egyes számú tárgyeset vagy alanyeset (azt, az) használatát olyankor, amikor az fölöslegesen van kitéve a magyar igeragozás kifejező ereje miatt; ellenpéldaként Csokonait idézi: „Rám ezer virággal / Szórtad a tavaszt, / S égi boldogsággal / Fűszerezted azt” – a nyelvnek ugyanis nemcsak közlési célja van, hanem ritmusa is. Csokonai sorai valóban megkívánják a mutató névmást a ritmus miatt, a mai sajtóból azonban bőven sorolhatnánk olyan példákat, amelyekben az azt névmás fölösleges. Egyik ezek közül: A miniszterelnök megtisztelőnek tartja a felkérést, de nem áll módjában teljesíteni azt. (A névmás nélkül is teljes a mondat.) Ezt a jelenséget aztozásnak is nevezik, és különösen a sajtó nyelvére jellemző.
Ismertettük a nyelvművelői babona történetét, s eljutottunk a kiindulópontunkhoz: az ő személyes névmás rámutató értelmű használatához a tárgyak, dolgok esetében. Azért fontos hangsúlyozni a rámutató szerepet, mert visszautalásként, a már ismert dolgok újbóli említésekor eddig is használatos volt a többes számú őket személyes névmás, tárgyakra és személyekre is, ahogyan a fentiekben már taglaltuk. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda honlapján a témával kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy ebből a visszautaló szerepű őket névmásból alakult ki a rámutató jellegű ő, úgy, hogy nemcsak többes számban, hanem egyes számban is megjelent: Itt vannak a könyvek, olvasd el őket! – Itt vannak a könyvek, olvasd el őt! Majd pedig rámutatásként, hangsúlyos helyzetben is felbukkant – ahogyan az írás elején idézett példák is tanúsítják.
Mivel legtöbbször vásárlás során botlunk bele a nagy ő-be, helytálló lehet az a vélemény, mely szerint a kereskedő ilyenkor megpróbálja szimpatikusabbá tenni az árut a megszemélyesítéssel, így ébresztve bizalmat a vásárlóban. Ami a nem kereskedelmi eredetű példákat illeti, a kedvenc pár cipő, a tökéletes szemceruza, a legjobb illatú parfüm, a legkedvesebb könyv, az áhított mobiltelefon az érzelmi kötődés miatt érdemelheti ki az ő személyes névmást. A tárgyak, dolgok efféle megszemélyesítése azt mutatja, hogy a személyes névmások utalási köre kiterjedni látszik, de ez a választékos nyelvhasználatra egyelőre nem jellemző. Sokunk számára szokatlan, divatszerű jelenségről van szó.
