Lőcsei Ilona húsz éve a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület titkára, az egyesület oszlopos tagja, a többszörösen díjazott Magyar Percek tévéadás munkatársa az alapítástól kezdve, a több mint két éve indult magyar adás szerkesztője a Pancsovai Rádióban, szerkesztője a Pančevac hetilap kéthavonkénti négyoldalas magyar mellékletének. Szerteágazó tevékenységével, áldozatos munkájával hozzájárul a Kárpát-medence déli szórványmagyar közösségei identitástudatának, nyelvi és kulturális értékeinek megőrzéséhez.
Lőcsei Ilona: Addig kell tenni, amíg van kiért
A hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület titkáraként titulálják, de sokkal több annál, hiszen önre hárul az egyesület művelődési tevékenységének a megszervezése és a működtetéssel járó adminisztrációs munka is. Mi ösztönzi erre az áldozatos munkára, és honnan merít erőt?
– Eleinte csak az irodalmi csoport vezetését vállaltam, ugyanis mindig szerettem gyermekekkel foglalkozni, és nyelvünket is nagyon szeretem, de később minden csoport háttéri irányítója lettem, hiszen pályázatokból él az egyesület. A csoportok működéséhez szükséges eszközöket, az egyesület fennállásához szükséges dolgokat is pályázatokon keresztül biztosítjuk, és én írom a pályázatokat, én számolok el velük, úgyhogy ez az egyik fő tevékenységem az egyesületben, emellett minden ügyintézést, szemlékre, találkozókra való bejelentkezést én végzek. Ha nálunk van rendezvény, akkor rám hárul a műsorszerkesztés, a programkidolgozás és az emberek bátorítása is. Valójában férjemmel, Lőcsei Vilmossal, az egyesület elnökével a háttérből mindent mi igyekszünk összefogni immár húsz esztendeje. Az is reményt ad a munkámhoz, a folytatáshoz, hogy az elmúlt években nagyon sok anyaországi támogatást kaptunk. Legutóbb olyan mértékű támogatásban részesített bennünket a Nemzetpolitikai Államtitkárság, hogy az egyesület székháza melletti telket a házzal együtt megvásároltuk, és oda egy tájház kialakítását tervezzük. Közben a múlt év áprilisában egy székely kaput is állítottunk, ami itt a déli végeken nekünk, bukovinai székelyeknek nagyon sokat jelent, nyomot hagy utánunk arról, hogy itt élünk, itt éltünk mi, bukovinai székelyek.
A munkához való erőt a gyermekeimből merítem, akik ugyanígy itt maradtak, mint mi. Mindig arra gondolok, hogy mindaddig, amíg van gyermek, vagy fiatal, akiért érdemes cselekedni, addig nem kérdés, hogy tesszük-e a dolgunkat. Az iskola felső osztályaiban még két tagozat van magyar nyelven, és egy összevont tagozat az alsósok körében. Azok a gyermekek az egyesületünknek is aktív tagjai, a tánccsoportban táncolnak, és szerintem mindegyikükért tennünk kell. Ha kevesen is vagyunk, összefogással meg tudunk maradni magyaroknak. Minden magyar gyermeket megkeresünk, és ha úgymond beléjük plántáljuk székelységünket, a magyar öntudatot, akkor van remény, hogy továbbviszik örökségünket.
A Pancsovai Televízió Magyar Percek című műsorának is oszlopos tagja. Milyen műsorokat készítenek, mit igényel a közösség?
– 1999-ben indult az első műsorunk, ami karácsonyi adás volt, és akkor még csak háttéri munkát vállaltam, a szövegek szerkesztését, gépelését, fordítását, de idővel, ahogy csökkent a szerkesztőségi tagok létszáma, kénytelen voltam megbarátkozni a szerkesztéssel, a riportkészítéssel és az utóbbi időben a vágással is. A fiatal munkatársunk, aki a vágást végzi, nem tud magyarul, és ez nagyon megnehezíti a munkát, így már a vágást is tanulom, mert egyszerűbb megcsinálni, mint valakinek állandóan magyarázni. A műsorainkban a dél-bánáti magyarság rendezvényeit, eseményeit igyekszünk bemutatni, ahová csak el tudunk kamerával jutni, oda elmegyünk. Sőt még amatőr felvételekkel is dolgozunk, csak hogy tudósíthassunk az eseményekről, mert kíváncsiak vagyunk egymásra. Sajnos nem tudunk eljutni minden eseményre, mert a tévétől ehhez nagyon kevés anyagi segítséget kapunk, mi hárman, akik ezt a munkát végezzük, összesen 16 000 dinár tiszteletdíjért dolgozunk. Ebből nagyon kevés helyre jutunk el, ezért otthon nekem is viccesen meg szokták jegyezni: nemhogy hozok belőle haza, hanem még viszek itthonról, csak hogy legyen adás. E mögött is az áll, hogy elhivatottak vagyunk. Halász Zsuzsannával és Kerekes Patek Emíliával hárman alkotjuk a magyar szerkesztőséget.
2014-től a rádió magyar nyelvű műsorát is ön készíti, és újabban a Pančevac hetilap nemzetiségi mellékletének magyar részét is. Ezekre mikor jut ideje?
– A rádiós munkát nem akartam elvállalni, de sarkalltak, hogy csináljam, ha már a tévének is dolgozom, és habár a két műfaj nagyban különbözik, magyarságunkat előtérbe helyezve elvállaltam a felkérést. Igyekszem a tévés forgatásokból is táplálkozni, de a rádió számára külön is készítek riportokat. A helyiek szeretik a rádióból is visszahallani az eseményeket, főleg azokat, amelyeken ott voltak, és számomra ez a magyar hallgatóság ösztönző erő. A hetilapban indult melléklet egy próbaprojekt volt tavaly, három szám jelent így meg, és mivel pozitívak voltak a visszajelzések, biztatást kaptunk, hogy pályázni fognak a folytatásra.
Férjével együtt minden erejüket a közösségépítésnek, magyarságuk, székelységük megtartásának szentelik. Hogyan látják, lesz-e utódjuk, lesz-e hasonlóan lelkes követőjük?
– Elsősorban a gyermekeink, akik ebben nevelkedtek, akik jóformán az egyesületben tanultak meg járni. Amióta járni tudnak, a tánccsoport tagjai, most már a csoport vezetői, és szerencsére rajtuk kívül is vannak fiatalok, akik támogatással és biztatással hozzánk hasonló módon tudják majd a közösségünket összefogni, bátorítani. Itt családokról beszélünk, amelyek rendszeresen jelen vannak a rendezvényeinken, kiveszik részüket az előkészületekből, a szervezésből. Ahol ilyen kevesen vannak, ott mindenki érzi, milyen fontos a segítsége, milyen fontos a közösség. Az egyesület vezetőségében most volt tisztújító közgyűlésünk, és örömmel mondhatjuk, hogy három új fiatal tag vállalta, hogy részt vesz a vezetőségi munkában, úgyhogy én bízom a folytatásban. Az embernek meg kell érnie a feladatra, meg kell értenie, mit jelent a közösség. Minden embernek eljön az életében az az időszak, amikor ráébred arra, hogy szükséges tudnia, hova tartozik.
Hogyan élte meg a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség kitüntetését, milyen értékkel bír az ön számára?
– Nagyon nagy megtiszteltetés, már maga az indítványozás is, hiszen olyan személytől, Balassa Juliannától jött a felajánlás, aki nagyon jól ismer, akivel nagyon sokáig együtt dolgoztunk a Magyar Percekben, és más területeken is együttműködtünk, nagy öröm, hogy helyből indult az indítványozás. Amennyire megtiszteltetés a díj, annyira kötelez is, mégpedig arra, hogy nem szabad feladni, és addig kell cselekedni, ameddig van kiért, és amíg az erőnk bírja.
