Ha ez egy főzőrovat lenne, akkor néhány sorral e cím alatt valami ilyesmi állna: „A töltelékhez a mákot ledaráljuk, belereszeljük egy egész citrom héját, hozzáadunk egy kevéske citromlevet…” Minthogy a Piros ceruza nem szakács-, hanem nyelvészrovat, a fönti cím a nyelvünk töltelékszavaira, -kifejezéseire utal, amilyenek például a következők: szóval, ugye, valamilyen szinten, ilyen és ehhez hasonló stb.
Ezek az elemek elsősorban az élőbeszédre jellemzőek, a társalgás folyamatosságának fenntartására szolgálnak. Nyelvtani funkciójuk nincs, nem alkotnak külön mondatrészt, és nem is tesznek hozzá semmit sem a mondandóhoz, kommunikációs szempontból azonban fontosak lehetnek. Jó szolgálatot tesznek, ha a beszélő megakad, elgondolkodik, hirtelen nem jut eszébe, mit akart mondani, netalán szándékosan késlelteti a beszélgetés folytatását. Ezeknek a szüneteknek a kitöltésére alkalmasak a töltelékelemek, amelyeknek a hallgató sem tulajdonít nagy jelentőséget, nem keres bennük konkrét tartalmat: szerény véleményem szerint, azt gondolom, hogy…, az van, hogy…, szóval arra gondoltam, hogy…, személy szerint úgy vélem stb. Ilyen és ehhez hasonló szókapcsolatokat valamilyen szinten mindannyian használunk, ugyanakkor ha valakinek a beszédébe túl sok vegyül, az lehet az érzésünk, hogy az illető mondanivalója üres, és a vele való társalgás korántsem kellemes.
Ennél is zavaróbb, amikor írott szövegben találkozunk semmitmondó kifejezéssel, amire már Kossa János nyelvész is fölhívta a figyelmet sajátos, ironikus stílusában egy 1965-ös cikkében:
„Mi a töpörtyű lényege? Mi az a belső szükségszerű összefüggés, amely fogalmi jegyeit, létét meghatározza? Mi a töpörtyű szubsztanciája, belső természete a külső, akcidentális jelenségek mögött, amelyekbe Platon szerint burkolózik az örök, változhatatlan eszme?
Ez a kérdés furdalt, amikor a következő mondatot láttam: – A töpörtyű lényegében igen tápláló és aránylag olcsó eledel.
S vajon ki magyarázza meg nekem a marhahús lényegét? Mi a marhahús szubsztancialitása, belső lényege, leglelke? Azt olvasom ugyanis: – A marhahús lényegesen gyorsabban puhul meg, ha sótlanul főzzük. – Vagy megérthetem ezt a mély kulináris igazságot a marhahús kvintesszenciájának ismerete nélkül is?”
Vajon hogyan vélekedne ma a Magyar Szó első főszerkesztője a blogbejegyzésekről, fórumhozzászólásokról, Facebook-kommentárokról, amelyek bővelkednek a töltelékelemekben? Azon is igencsak csodálkozna, hogy némelyiknek közülük még rövidítése is kialakult, például a fönt említett szerény véleményem szerint szókapcsolatnak, amely röviden szvsz, illetve angolul IMHO (in my honest opinion).
Ezekben a műfajokban talán érthető is a töltelékek megjelenése, hiszen írott szövegek ugyan, de az élőbeszéd egyes jegyeit is magukon viselik. Csakhogy ilyen elemek a tájékoztató internetes portálok írásaiban, sőt akár nyomtatásba szánt cikkekben is felbukkannak:
Minden második magyar cég számít valamilyen szinten kockázatos partnernek.
…neves archeológusok részvételével folytatták az elkezdett munkát, s ekkor a maga nemében egyedülálló leletekre bukkantak.
Személy szerint úgy gondolom, hogy az ilyen tájékoztató jellegű előadások nagyon is fontosak.
Utóbbi példa egy interjúalany nyilatkozata, tehát beszélt nyelvi mondat, újságcikkbe foglalva már föltűnővé és zavaróvá válik az első része, amely arról tanúskodik, hogy az interjúalanynak szüksége volt még néhány pillanatra a gondolatai összeszedéséhez, talán kicsit bizonytalan is volt. Az újságírók kedvelt szavai még az egyébként, egyébiránt, egyfajta, viszont, azonban (utóbbi kettő azokban az esetekben, amikor nem ellentétes tartalmat vezet be). Miért is hatnak ezek zavaróan az írott szövegben? Erre a kérdésre már megadtuk a választ: az élőbeszéddel ellentétben az újságcikkben nem kell szünetkitöltő szóval jelezni, ha a szerző elmélázott, kereste a szavakat, megakadt, hiszen az írás során – ideális esetben – alkalmunk van arra, hogy a mondandónkat megszerkesszük, vissza-visszatérjünk egy-egy mondatra. Mivel az újságcikk nem mákos kalács, tölteléknek itt nincs helye.
