2.
Egyensúlyozások
A húsvéti ünnepekkel kapcsolatos ikonográfiai tárház igen gazdag. Jézus kereszthalálának a történetét és a feltámadás titkát a művészek igyekeztek a lehető legpontosabban ábrázolni. Egyéni elképzeléseikre is támaszkodhattak, melyek a folyton csiszolódó korabeli teológiai tanok tükrében fogantak meg, és a mindenkori vallási magyarázatok aktuális fejlődési vonulatát többé-kevésbé hűen interpretálták. A hitbéli továbbgondolható, átértelmezhető teoretikus változások nemcsak az egyistenhit magyarázatára, de a bűnös emberiség Krisztus általi megváltásának okaira és körülményeire is olykor-olykor újabb, pontosított válaszokat adtak. Ezen lehetőség változatos magyarázatai a keresztény egyházak átszerveződései nyomán időnként átsúlyozódó törekvésekben nyilvánultak meg, és részben korszerűsítő szándékkal szolgálták a megértést.
A kereszténység korai időszakában elkülönülő keleti és nyugati egyház a vallási dogmák magyarázataiban valamelyest eltértek egymástól. A magyarázati különbségek évszázadokra visszamenőleg kimutathatóak a művészettörténet által felfedett, földrajzilag/stilisztikailag is eltérő, tömör ikonrendszerekben megfogalmazott művészi alkotásokban. A különbözőség jelen van tehát a nagy hagyományokkal rendelkező vallásos tematikájú művészetekben is, melyekben megfigyelhető mind az értelmezési, mind a stilisztikai módszerekben való eltérő gondolkodás, szándék. Nem beszélve arról, hogy a korabeli alkotók is egymás műveit megszemlélve jelentős mértékben hathattak egymásra…
A keleti kereszténység ikonográfiája a következetes, dogmatikus ismétlésekben nyilvánult meg. A stilisztikailag tökéletes, aranyozott hátterű és perspektivikus megoldásokban sosem gondolkodó ikonképes hagyománya évszázadokig megváltoztathatatlan, görcsösen ismétlő, részben utánozó hajlamú, dogmatikus, zárt ikonfestészeti rendszert hozott létre.
A nyugat vallási szemléletmódja ennél sokkal szabadabb és sokkal rugalmasabb volt. Képíró mestereinek ugyanis megengedett egyfajta művészi szabadságot, amely a vallásos művészet dinamikus stilisztikai fejlődésében igen jól mutatott. Megfigyelve az évszázadokon át ábrázolt passiójeleneteket, beleértve a legmegrázóbbat, a keresztre feszítés jelenetét is, hamar rájövünk, hogy azok azért sokkal életszerűbbek, mert a képalkotó folyton aktualizál: ezáltal pedig a mindenkori jelenhez beszél. Például a román, a gótikus, a reneszánsz, a barokk stílusokban megfogalmazott ábrázolások Masaccio és Giotto freskói után már többnyire hátteres képi megjelenítésekben tobzódtak. A perspektíva (újra)felfedezésével realisztikus jellegűek lettek, és a tájjellegű, korai couleur locale (a korra és társadalmi-földrajzi környezetre jellemző motívumok összessége) megfogalmazásaikkal rendre elárulták magukat. Ráadásul a festő a kor hiányos/hibás régészeti ismereteit nélkülözve jobb híján gyakran a saját valós környezetének látható képi világát jelenítette meg. Jellegzetességeit háttérként szabadon felhasználta, benépesítette szentekkel, a bibliai jelenetek szereplőit is a saját jelenében ábrázolta, de néha képzelet szülte öltözékekben festette meg. Gyakran észleljük azt is, hogy a festő a megrendelők, az egyházi elöljárók, mecénások, nemes emberek figuráit is megörökítette a vallásos tematikájú alkotásain. Néha pedig vette a bátorságot, és nem szembetűnő vagy bántó módon önmagát is belefestette a képbe, így Raffaello, Michelangelo, Velázquez… és sokan mások.
A keresztfa alatt szereplők köre tehát olykor kibővült. A festőmester az őt szponzoráló, Isten kegyeit kereső, Jézus színe előtt térdre ereszkedő, imádkozó nemes megrendelőt is (néha a családjával együtt) megörökítette. Erre szokták mondani, hogy az illető nem volt ott, de akár ott is lehetett volna. Ezek a túlzó ábrázolások azonban nem hamisak, nem álságosak, csupán a befolyásos emberek óvatos keresztényi ragaszkodását jelzik. A művészet egy csipetnyi idegesítő önhittséget (önteltséget?) is elbírt. Netán lojalitástudatot is elhinteni hivatott volt az előkelőségek egyházhoz való ragaszkodásáról. Netán az utókort nemes szándékukról és jótékonykodó természetükről is szerette volna informálni…
Az egyházi tanok – koronként – némi eltérést is kimutatnak a szakralitás ikonográfiájának időszerűvé tett, bővülő magyarázatai között. Ezek a finomított adalékok, utalásszerű módosítások pedig egyben az időről időre megújuló vizuális jelzések eltérő, de egymáshoz a lényegi dolgokban nagyon hasonlító variációs kódjait is magukban hordják. Továbbviszik és aktualizálva továbbmagyarázzák a szabályozott, de a festői képességekkel és a szárnyaló képzelettel megfűszerezett, részben, illendő módon, önállóan interpretált hiteles történetet. De a korok és a festők legnagyobb kihívása és legfőbb gondja évszázadok során nem is a megjelenítés minősége volt, hanem, hogy a képzeletük erejével meg kellett jeleníteniük a látvánnyá gyúrható, de vizuálisan egyéni módon megfogalmazott bibliai értelmezéseket.
Jézus kigúnyolása
Jézus perének két felvonása van, az első, amikor a zsidó tanács elé kísérik, és itt próbálják megalázni. A második, amikor Pilátus előtt vonják felelősségre, de ő elkerüli ezt a kelepcét is. A folytatás legmegrázóbb történése, amikor megkorbácsolják, majd kigúnyolják. Az itáliai reneszánsz mester, Giovanni Domenico Tiepolo Jézus megkorbácsolása című festményén a pribékek vad indulattal, őrjöngve ütlegelik a cölöphöz kikötözött istenembert. Az emberi mivoltukból kivetkezett pribékeken látható esztelen gyűlölet, a kínvallatás légkörében terjengő maró gúny a középkor divatos zsánerű stációinak legtöbbjén jelen van. A középkori képi ábrázolásokban a legdrasztikusabb kínvallatás a gyötrődő emberi test megfigyelésére, pontos (vizuális) leírásokra adott lehetőséget.
A korbácsolás után tehát még rosszabb következik, a tövissel való megkoronázás.
Matthias Grünewald 1503 és 1505 között festett táblaképe az egyik legmegrázóbb víziója a szégyenteljes történésnek. A középkori gúnyákba bújtatott, különféle rekvizitumokkal rendelkező kínzók valóságos vitustáncot járnak az összekötözött kezű, szembekötött, magatehetetlen szent ember felett. A helytartó katonái ugyanis a megkorbácsolás után bevitték Jézust a helytartóságra, megfosztották ruhájától, és bíborszínű köntöst adtak rá. Majd tövisből koszorút fontak, a fejére tették, a kezébe pedig királyi pálca helyett nádpálcát adtak. A flagellánsok köreiben a középkorban jól ismert szöges végű korbács, a szórakozást szolgáló korabeli németalföldi síp, dob – de előkerül még a bőrduda is! – rekvizitumként szolgált. Az egyik a büntetés eszköze, a másik pedig a szórakoztatásra szolgáló, gúnyolódó, nyekergő hangú hangszer.
Tehát miközben hangos röhögések közepette „Üdvözlégy, zsidók királya!” felkiáltásokkal gúnyolták, köpködték és tovább ütlegelték őt. Majd újra ráadták a saját ruháját, és elvezették, hogy keresztre feszítsék.
Útközben találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel, és őt kényszerítették arra, hogy az elcsigázott Jézusnak segítsen vinni a keresztet.
