1.
A szállodánk
Megérkeztünk a romániai Nagyvárad vármúzeumába, itt tartják a VI. Európai Fotófesztivált. Szállásunk is a várban, a Várszállóban volt, ami kiemelt megtiszteltetés. Éjjel 11, középkori vasrács zárja a várárok fölötti hidat, úgy érezzük magunkat, mint a bagoly által lefosott idegen. Tépnénk ereinket, aludni szeretnénk. Végül megjelenik egy biztonsági ember, mondja, nála van a szállásunk kulcsa, amit át is ad, és közli, hogy az autóval behajthatunk a csomagok kipakolásáig, aztán tűnés vele a várfalon kívülre. Eddig ez rendben is van. A biztonsági embertől kapott kulccsal igyekeztünk bejutni a szállásunkba, hiába. Egyetlen zárat se nyitott. A zárak a lépcső magasságában, ha látja valaki két kollégámat, azt vélhette volna, térden állva imádkoznak bebocsátásért. Én félrehúzódva békésen dohányoztam, be kellett hoznom az autózás során kimaradt nikotinmennyiséget, és barátkoztam a kívülünk egyetlen várbéli élőlénnyel, egy fekete-fehér cicával, amely (aki) igencsak jól értette a magyart és a simogatást.
Végül az őrző-védő megkönyörült rajtunk, miután maga is hiába próbálkozott, föltelefonált valakit, aki útba igazította, hogy az épület háta mögül kell kezdeményeznünk a behatolást és a szállásfoglalást. A kulcs, mint kés a vajban, fordult a zárban. Bejutottunk, nyomban a recepcióra, ahol persze nem volt személyzet. A helyzetet fölmérve megpillantottam egy italokkal teli hűtőt. Mivel arra számítottunk, hogy a szálláshelyünkön vacsorázunk, nem tudván, hogy a hotelnek nincsen étterme, hoppon maradtunk. Gondoltam, kiveszünk a hűtőből némi üdítőt vagy sört, megtöltjük immár korgó bendőnket, és reggel majd rendezzük a számlánkat. Viszont a hűtő vastag lánccal volt körbe tekerve és lakattal lezárva.
A szálló mintha egy Stephen King-regényből került volna a Partiumba. Vagy mintha valami rejtélyes kór elragadta volna a vendégeket és alkalmazottakat is, a hullaház se lehet csöndesebb, sehol élő lélek, ráadásul a vaskapukat is ránk zárták. Miénk az egész szálló, csak éppen semmi haszon belőle. Bár lenne egy úszómedence! Nem volt. Másnap reggel viszont már a helyén állt a magyarul is tökéletesen beszélő recepciós lány, kinyitották a reggeliző szobát, ahol hármunkra teljes svédasztalt terítettek.
Az út
Mindhárman nősek vagyunk, és tudvalévő, hogy a nők gondolkodása racionálisabb. Ketten a nejek közül indítványozták, hogy Magyarországon át autópályán húzzunk föl Nagyvárad magasságába és ott keljünk át Romániába, amit a két érintett férj is erősen támogatott. Sofőrünk viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy Nagykikinda után (Nakovo–Lunga) lépjünk be Romániába, mert nem lesz torlódás a határátkelőn. Valóban, akár fáklyás menettel, tűzijátékkal és az égbe engedett lufikkal és galambokkal is várhattak volna bennünket, se odafelé, se hazafelé rajtunk kívül nem járt arra senki. Ez a kaland viszont majdnem tengelytöréssel járt, mert egy több tíz kilométeres szakaszon katasztrofális állapotban volt az úttest, az eső elfödte a kátyúkat, ami csaknem egy új gumiabroncsba került. Ráadásul sofőrünk egy vadonatúj GPS-szel indult, amit még nem tudott kezelni. A gép mutatta, merre haladunk, de azt nem, hogy merre kellene mennünk. Sőt, egyre növelte a célállomásig vezető út hosszát. Aradot vettük célba, de legalább egy órát spirális útvonalon töltöttünk, mire kiderült, hogy a GPS Nagykikindát jegyezte meg végcélként, így, ahogy távolodtunk, folyton vissza akart fordítani. Amikor már vagy 500 kilométer távolságot jelzett a céltól, sikerült kiiktatni ezt a közbülső állomást, és végül a szálloda bejáratáig vezetett bennünket. Ugyancsak filmbe illő jelenet: három férfi eltévedt a nagy román ismeretlenben.
Odafelé ránk sötétedett, semmit se láttunk a tájból, kivéve, hogy sík az egész vidék. Aradon többször jártam, most csupán átrohantunk rajta, de impozáns méretűnek tűnt a hajdani megyeszékhely, valahogy kisebbnek maradt meg az emlékezetemben az Újvidékhez hasonó méretű város. Nagyszalontára rá se ismertem, csupán hazafelé jövet. Valójában kis lélekszámú település, de valahogy mégis nagyvárosnak tűnik. Talán Arany János miatt.
Végre Nagyváradon
Az, hogy az éjszaka leple alatt birtokunkba vettük a kísértetjárta Várszállót, még nem jelentette, hogy bármit is láttunk volna a Sebes-Körösre épült városból. És ez három napon át így is maradt, mert ki se mozdulhattunk a vármúzeumból. A várat viszont sikerült megismerni. Az I. (Szent) László király városának tartott Nagyvárad elnevezése is meglepő, hiszen a várad voltaképpen kis várat jelent, ami a nagy előtaggal kombinálva eléggé groteszkül hangzik. A XI. század végétől monostorral bíró város várát 1241-ben elfoglalták a tatárok, de a várárok ásása az ilyen lehetőségeket később megakadályozta, a törökök hiába ostromolták. A környék ugyanis gazdag termálvizekben, azzal töltötték föl a várárkot is, ami nem fagyott be, így a török képtelen volt átkelni rajta. A város az első ostromot követően 150 évre rá esett el. Nevezetessége, hogy a várban halt bele II. Rákóczi Ferenc csatában szerzett sebesülésébe.
A vár a román hatalom idején magyar vonatkozásai miatt majdnem az enyészet áldozatává vált, miként maga a nagyváros is. Mintegy öt évvel ezelőtt, zömmel uniós forrásból sikerült szinte teljes mértékben fölújítani és funkcióba helyezni a várat. Még ha éjszakánként mindössze egy éjjeliőr és egy ártalmatlan, vendégszerető macska őrzi csupán az óriási kincseket rejtő, csaknem évezredes építményt.
(Folytatjuk)
Nyitókép: A szállodánk
