A közelmúltban jelent meg Kocsis Antal Szűcs Budai József – A zene szerelmese című kötete, amely a 2000-ben elhunyt topolyai zeneszerzőnek, tanárnak, kórusvezetőnek állít emléket. Ennek apropóján beszélgettünk Kocsis Antal helytörténésszel, mintegy húsz kötet szerzőjével, társszerzőjével.
Hogyan született meg a könyv ötlete? Meséljen a könyv megszületéséről!
– Szűcs Budai Józsefet már kisgyerek korom óta ismertem személyesen. Iskolaigazgatóm volt a rövid ideig létező Július 7. Általános Iskolában. Hogy, hogy sem, később is tartottuk a kapcsolatot. Természetesen én is elkerültem más iskolákba, majd munkába álltam, és ezek másfelé irányították az utamat, de később ismét felvettük a kapcsolatot. Egy nagyon korrekt és segítőkész embernek ismertem meg. Miután a lányuk átköltözött Magyarországra, és egyedül maradtak a feleségével, úgy éreztem, ha már ott megyek, ott megyünk el a házuk előtt, ha van egy kis időnk, bekanyarodunk hozzájuk, és egy jót beszélgetünk. Közeli emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Jóska bácsi és a felesége, Márta néni erkölcsileg nagyon támogattak abban, hogy írjak, folyamatosan biztattak. Jóska bácsi 2000-ben meghalt. A dolog érzékenyen érintett, mert egy olyan valakit veszítettem akkor el, akiről úgy éreztem, közel áll hozzám. Halála után nem szakítottuk meg a családdal a kapcsolatot, sőt úgy érzem, Márta néninek szüksége volt arra, hogy minél többször meglátogassuk. Tudtak róla, hogy foglalkozom a múlttal, és egy napon Márta néni elővett egy rakás kottát, és azt mondta, rám bízza. Nem kérte, hogy írjak belőle bármit, csak ideadta. Őszintén szólva, meglepődtem. Nem azt mondom, hogy a zene távol áll tőlem, de kicsit idegenkedtem a kottáktól, mint az átlagemberek nagy része, mert igen, meghallgatjuk a zenét, élvezzük, de amikor már komolyabban bele kell merülni, akkor elgondolkozik az ember. Nem az volt az első gondolatom, hogy ebből könyvet kellene készíteni, habár érdekelt Jóska bácsi munkássága, hogy hogyan haladt felfelé, hisz munkáját mint szállási tanító kezdte, és lassan-lassan iskolaigazgató lett. Összeraktam a jegyzeteket, és láttam, hogy ez többet adna, ha kiegészítenénk bizonyos dolgokkal. Ugyanakkor az általa lejegyzett kottákkal kapcsolatban szakemberekkel is konzultáltam. Kiderült, hogy Jóska bácsi már a harmincas években gyűjtötte és feldolgozta Topolya és környéke magyar népdalait. Amikor láttam, hogy mi van a kezemben, az erőt adott, de még én sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Volt egy rakás adat, ott voltak a kották, elkezdtem gyűjteni, tanulni a zenét és ami hozzá fűződik. Az egyetemes magyar népzene, népdal Topolyát és környékét fehér foltnak tünteti fel. Előttem voltak a kották, és úgy gondoltam, a világ tudomására kell hozni, hogy igenis létezett topolyai népzene, és nem csak a múlt század első felében, hiszen a kották segítségével még az előtte lévő század elejére is visszanyúlhatunk.
Hogyan épül fel a könyv?
– A könyvben elsősorban megpróbáltam Szűcs Budai József emberi oldalát megmutatni, de szerepel benne az említett gyűjtése is. Lehet, hogy több népdalt is összegyűjtött, sőt valószínű, de ezt a néhány dalt valamikor így egybefűzte; szerintem ezek voltak a kedvencei. Emellett Szűcs Budai gyerekdalokat is írt. Ezek többségét is sikerült megszerezni, és a könyvben ezek az újságkivágások egy külön fejezetet alkotnak, és Jóska bácsi zenepedagógusi arcát mutatják be, hisz többek között általános iskolásoknak szánt zenekönyvek társszerzője volt. Amikor Topolyán megnyitották a magyar gimnáziumot, Jóska bácsit felkérték, hogy menjen oda tanítani. Nagyon le volt terhelve, de azt mondta, elvállalja, viszont egy kellemetlen dologgal kellett szembesülnie; nevezetesen, hogy tanterv létezik, de magyar nyelvű zenei pedagógiai könyv nem. Így hát ő megírta ezt is. Ő volt az, aki felkarolta a kórusokat, írt kórusműveket, kórusokat alapított, amelyekkel országos versenyeken vett részt, és nyert, ezzel is Topolya hírnevét öregbítette. A kötetben továbbá van egy rész, amelyben a múlt század második felét próbálom képekkel megismertetni a ma emberével. Ebben a részben különböző életképeket teszek közzé. Szűcs Budai József természetesen különböző elismeréseket is kapott, és ezeket is elkaptam a családtól, ami szintén bekerült a könyvbe. A kötet zárófejezete egy összeállítás azokból az újságcikkekből, amelyek róla szólnak. Ez természetesen nem teljes, hisz válogatnom kellett. Úgy éreztem, kell még valamit mondani, és úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha ezek a cikkek beszélnek helyettem.
Említette Szűcs Budai gyűjtéseit. Van még remény arra, hogy előkerülnek egyéb gyűjtései?
– A kötet megjelentetésével nem fejeztem be Szűcs Budai munkásságának kutatását. Nem kizárt, hogy sikerül újabb gyűjtésekre is ráakadni. Régi hangfelvételek, magnószalagok is kerültek hozzám. Nehéz lesz őket megszólaltatni, de lehet, hogy találunk rajtuk eredeti felvételeket is. Reménykedünk, hogy az elektronika segítségével rábukkanunk valamire. Lehet, hogy évek munkája lesz, és csak néhány perc eredeti felvételt találunk, de én azt mondom, megéri. Nem adom fel. Arról is tudomásunk van, hogy Kórógy zenei anyagát is felvételezte, viszont nem találjuk nyomát annak, hogy azt átdolgozta, lejegyzetelte volna, tehát ez biztosan létezik valahol valamilyen formában.
A családi hagyaték mellett milyen forrásokból dolgozott?
– A családi hagyaték nagyon sokat segített, de emellett nem tudom, hány kiló papírt kellett átnyálaznom. Volt, hogy elébem tettek egy dobozt, hogy na, nézd meg ebben, hisz talán van benne valami hasznosítható. Több tíz adatközlővel beszélgettem, volt diákokkal, munkatársakkal. Szerencsére még a bemutató után is több emberrel sikerült megismerkednem, köztük egy kilencvenéves bácsival, aki együtt játszott vele az első zenekarában, és aki azt mondta, hogy ez a könyv nemcsak Szűcs Budairól szól, hanem mindannyiukról, akik abban a korban éltek. Tovább lassította a kutatás folyamatát, hogy én ha adatokat gyűjtök, és rábukkanok egy másik témához kapcsolódó dologra, ami engem szintén érdekel, azt is begyűjtöm. Közel két évtizedig kutattam, és folyamatosan fel-felbukkantak adatok róla. A kórusai fellépését többek között az Újvidéki Rádió is sugározta, sőt időnként a belgrádi televízió is közvetítette, de sajnos ezek az anyagok mind elvesztek.
Mik a tapasztalatai, a topolyaiak tudnak róla, hogy egy ilyen, zenetörténetileg jelentős személy élt a városukban?
– Úgy érzem, kezd kiveszni a topolyaiakból Szűcs Budai József emléke. Aktív éveiben eleven ember volt, aki mindenfelé mozgott, akit mindenki ismert. Nyugdíjba vonulása után beteg is lett, nem járt annyit emberek közé, talán el is felejtették, és ezt szerettem volna az emberek tudatába visszahozni, hogy igenis nekünk volt egy polgártársunk, akire fel tudunk nézni. A Film-Múzeum civil szervezet egyik megálmodója voltam. Pár éve lemondtam az elnöki posztról, de segítek, ahol csak tudok. A szervezet egyik terve, hogy támogassa, hogy jeles topolyai emberekről nevezzenek el utcákat, tereket, és ha lehetséges, a lakóházukra vagy arra az épületre, ahol tevékenykedtek, tegyünk ki egy emléklapot, márványtáblát; ez utóbbi el is indult. Topolyának két elismert zeneszerzője is van, Szűcs Budai mellett B. Fehér Jenőt is meg kell említenünk, róluk is meg kell emlékeznünk. Úgy érzem, ezzel a kötettel méltó emléket állítottam Józsi bácsinak, hisz ha kőből állítunk valakinek emléket, elporlad, ha vasból, elrozsdásodik, de az írás, a papír megmarad.
