4.
A Nagyváradon rendezett VI. Európai Fotográfiai Fesztivál konferenciával kezdődött, miként a harmadik nap eseményei is. Az egyik téma a fotóművészet helye és szerepe az idegenforgalom népszerűsítésében volt, ami során a fotósok intézményes mellőzése jutott kifejezésre. Többen elmondták, hogy a helyi idegenforgalom népszerűsítésére nem profi fotósokat alkalmaznak az önkormányzatok, hanem saját munkásaikkal készíttetnek fényképeket. Ezzel szemben olyan tapasztalatok is hangot kaptak, hogy az önkormányzatok reprezentatív albumok kiadását támogatják, ezzel egyetemben a hivatásos fotósok munkáját népszerűsítik. Ezek az albumok nem kötelezően helyi jellegűek, hanem tágabb régiót ölelnek föl.
A zombori Branko Milešević, a Rada Krstić Fotóklub elnöke elmondta, hogy a városban rendezett szabadtéri, múzeumi és bevásárlóközpontban tartott kiállítások egyértelműen a város turizmusát szolgálják. Ezen túlmenően külföldi kapcsolataiknak is van idegenforgalmi hozadékuk, sőt aktívan részt vett a klub egy helyi szakácskönyv létrehozásában, ami szerb, magyar és angol nyelven népszerűsíti a város és környéke gasztronómiai kínálatát.
Fölszólalása után derült égből támadó villámcsapásként hatott, hogy meghívónk, Tóth István csatlakozásra kérte föl a zombori klubot, amit annak elnöke el is fogadott, így a Rada Krsić Fotóklub immár az Euro Foto Art egyesület 35. tagja.
Ioanan Roxin kiállításának megnyitója
A konferencia másik témája a fotóművészet mai állapota lett volna, de még az elnöklő Tóth István sem mondhatta végig expozéját, amiben ihletetten ostorozta a Nemzetközi Fotószövetséget, egyebek közt amiatt, hogy olyan elvárásokat állított tagjai elé, amelyek gátolják a fotóművészet szabadságának kibontakozását, mert kifutottunk az időből, megnéztük a zsidó lányok táncát, majd a vár Keleti kapujában Victor T. Rusu (Suceava, Románia) Jazz-photo című kiállítását. A személyében és alkotásaiban is szimpatikus szerző a nálunk a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben megismert fotó-grafikai szimbiózist idéző, méretes alkotásaival a vizuális művészetek szinergikus egymásba hatolását mutatta be. Köze nem volt a jazzfotóhoz, bár lehet, hogy ezt a megnevezést műfaji megjelölőként ötlötte ki a szerző.
Virág István a négyzeten
Végül a zombori Virág István mutatkozhatott be az Euro Foto Art Galériában, a földszinten 65, az emeleten 40 fotográfiával. Az Emberek, tájak… és Fotóálmok című, fekete-fehér és (az emeleten) színes tárlata keresztmetszetben mutatta be Szerbia néhány éve vezető fotográfusának munkáit. A fotófesztivál meghívottjainak egy része, a kolozsváriak, a marosvásárhelyiek és a szolnokiak, akik végül maradtak még egy napot, szerették volna távozásuk előtt látni a tárlatot, így ebéd után elbattyogtunk az Euro Foto Art Galéria impozáns épületébe. Kolozsvári barátom lerontott a szuterénbe, de visszapattant, mondván, koszos a vécé. Engem is szorongatott a szükség, benéztem, valóban koszos volt.
Aki olvassa útirajzaim, tudja, hogy első pillantásaim a nyilvános illemhelyekre vetem. A nagyváradi folklórbemutató idején a várban az alagsorban található nyilvános illemhelyekből mindössze egyetlen volt nyitva, a lányos. Tánccsoportok, nézők, fotósok töméntelenül, nem tudom, miként intézték folyó és egyéb ügyeiket.
Dr. Ramona Novicov nyitotta meg az összes kiállítást. Állítólag ő az egyetlen romániai műkritikus, aki igazán szívén viseli a fotográfia sorsát. Minden tárlaton olyan lelkesen és meggyőzően beszélt, elemzett, hogy szinte értettem, mit mond, persze fordították előadását, sőt ő is beszél magyarul. Virág hétfő esti tárlatmegnyitójára csak nem akart megérkezni. Tóth István elkezdte nélküle, és a közönség elé szólított engem is. Érdekes módon mindazok is eljöttek, akik délután már látták a tárlatot, bizonyára hallani kívánták Ramona asszony méltatását, ám be kellett érniük a házigazdánkkal és velem. Ramona ugyanis „megbízható” festőket engedett be a lakásába, és a délelőtti programok után hazatérve vette észre, hogy elvitték az ékszereit, a megnyitó idején a helyszínelő rendőröket várta.
A váradi szabadtéri színpad
Nem esett nehezemre a fölkérés teljesítése – bár magam is kíváncsi voltam Ramona véleményére. Tóth István Virág fekete-fehér fotóiról felsőfokban beszélt, mondván, portréiban a modell mögé lát, tájképei egyediek, valami módon elkülönböznek a többi fotós munkáitól, ráadásul fölvételein az is látszik, hogy hol milyen érzékenységgel, beleérzéssel szemlélte az ábrázolandót. Ezt a szálat fölvéve folytattam az absztrakt fotográfiákkal, mondván, a fényképészet és a képzőművészet között megképződő alkotások lírai elvonatkoztatások, amelyek a fotótechnika révén a szerző érzelmi viszonyulását tükrözik az ábrázolt téma iránt. A megnyitót a korábban már említett hegedű-brácsa kettős muzsikája tette hangulatossá, meg persze az utána fölszolgált pezsgő. Virág István megfontolt köszönőbeszédében kiemelte, hogy a művészet szabad, ha nem szabad, nem művészet, amit ovációval fogadott a közönség.
Utóirat
Lenne még mondandóm, de immár egy hónapja rabolom lapunk olvasóinak türelmét. Két dolgot azért mégis.
A szervezők mindenese, Zoli, vezetéknevét senki sem említette, mindig a helyén, mindig szolgálatkész, néhány absztrakt Virág-fotót fejtetővel függesztett a galéria falára, mondván, neki így tetszik jobban. És ez benne van a pakliban. Ezért nem kell címet se adni az ilyen alkotásoknak, mindenki élje bele, amit kivált belőle.
A másik: a fesztivál fotósai előszeretettel fényképezték a kiállított alkotásokat. Nem értettem, minek, most sem értem, mi célú ez a késztetés. Nem is kérdeztem, majd inkább még néhány hasonló remek rendezvényen választ kapok rá.
