2.
Ötödik nekifutás: talányos konkrétumok
Hogy mennyire volt azonos vagy inkább rokon a magyar nép (és művészete) a sztyeppei nomádokéval, az a kiismerhetetlen törzsi kapcsolatok miatt a mai napig nehezen (vagy túl gyorsan), némi következetlenséggel a korabeli sírleletekből előkotort, javarészt szelektálható nemesfém használati és dísztárgyak halmai alapján döntetik el…
Tudniillik azokról a tárgyi leletekről és maradványokról beszélünk, amelyek egy részét még többek között Huszka József szedte ráncba a 19. század második felében, az övcsatokat és szíjvégeket, hajkorongokat, fibulákat, lószerszámok díszeit… Amelyek tulajdonképpen mind a hon(vissza)foglaló magyarok kincsei voltak. Remek szkíta nemesfém edények, avar szíjvégek, hun visszacsapó íjak maradványait, Emese-hajkarikákat bányásztak elő régészeink…
Tehát már azon leleteket is ide soroljuk, amelyeket szkítának, hunnak, avarnak mondanak (a Kárpát-medencei leletek jó részét), de az utóbbi másfél száz esztendőben jórészt már tagadták a leletek magyarokhoz tartozását. Így az azóta regnáló, zömében européer (párti) MTA-s tudós magyar társaság is talán említésre méltónak sem találja az előző időkben vallott és számunkra manapság ismét (már-már) teljesen bizonyossá váló, rokoni szála(in)kat sejtető feltételezéseket: a rokoni törzsek szoros szövetségét…
Pedig a jellegzetes motívumkinccsel díszített ruházat, fegyverzet, a nemesfém kegytárgyak, használati tárgyak leleteiből vagy a díszes lószerszámok fémötvözet tartozékaiból, maradékaiból többnyire eredményesen ilyesfélét következtethetünk ki. Ezen megmaradt, azaz szerencsére még megsemmisülésre nem került lelettöredékek megbízható bizonyítékai a lovas nép kiterjedt, fegyelmet tartó és tiszteletet érdemlő magaskulturáltságának. Amely vonásokkal már túl hosszú ideje nem büszkélkedik a megalázott ország. Ráadásul voltak/vannak, akik huzamosabb ideje az egykori hírnevességünket szeretnék elvitatni… Jelentéktelen közjátékká tennék eleink, a hungárusok egykori birodalmi nagyságát Európában.
Hatodik nekifutás: irigyeink sokan vannak (?)
Az utóbbi három évszázadban a legnagyobb gond mégis az irigyeink, a Habsburgok teljhatalmi törekvései által kíméletlen következetességgel alkalmazott, pusztító jellegű igába kényszerítés. A kulturális hagyományaink foghíjasságának oka ugyanis az egykori pusztítás, amelynek következménye, hogy a kulturális javaink csupán töredékesen, néhol szinte csak nyomokban maradtak meg (rovásírásos emlékek).
Ráadásul ezen relikviák egy részét is megpróbálják elvitatni tőlünk. Elvitatva Attila kardjának, a bécsi szablyának, sőt a Szent Koronának az eredetiségét is, tövig lerombolva a kárpáti birodalom várrendszerét, védelmi vonalait, majd Székelytámadt várától az al-dunai Lászlóváráig minden, a védelmezésünket kitűnően szolgáló épületrendszert, beleértve a végvárakat, karaulákat, védelmi sáncokat, de sok régi templomot is, elsősorban az Árpád-kori rotundákat… Tehát nem is Mária Terézia birodalmi kutyaszorítójában kezdődött el a szellemi javaink megtiprása, eltagadása és a kulturális javaink szelektív pusztítása. A tőlünk félve idegenkedő germánok ellenségeskedése már évszázadokkal a várrombolások előtt, honalapító királyunk, I. (Gizellás) István uralmának megszilárdítása óta jelen van, amely cselszövés volt a javából, hiszen német katonai segítséggel hajtotta igába, gyengítette meg és fegyelmezte/alázta meg az országot. Koppány-párti népével együtt az európai államalapítás stratégiája által megzabolázott, ősi hagyományokon nevelkedett népességet.
Táltosaink/sámánjaink kiirtásával, gerinc(esség)ünk megroppantásával, nyelvünk kificamításával… A különleges írásmódunk és írási technikánk, rovásírásos emlékeink sikeres elpusztításával és az idegen kultúrájú krónikások által megemlített, az egykori nagyhatalmak által „keresztényi szeretetből” összezagyvált átértékelő leírásunkkal szorgalmazta ősi kultúránk kivéreztetését, legyengítését. Ezzel a kíméletlen kiszorításos módszerrel, a nyugati kulturális hagyományok tűzzel-vassal terjesztésével és a latin nyelv egyeduralmának kényszerítésével.
Hetedik nekifutás: nyelvháború
„Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Középázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól.” (Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IV. fejezet, 62. o.)
Paul Hunsdorfer (Hunfalvy Pál) szepesi származású nyelvész kétélű munkássága a saját korában is ellentmondásos értékeléseket szült. A nyelvészeti munkássága magasröptű és tudományos köntösbe bújtatott, de szemfényvesztő tanulmányai sokaságával fenekestül felforgatta a magyar nyelvről addig megalkotott önbecsülő képletsort. Mialatt Vámbéri Ármin (eredeti neve Wamberger Hermann, 1832–1913) zsidó származású világutazó, Kelet-kutató nyelvészünk a kalandozásai és kutatómunkája során egyre inkább megerősítette azt a tézist, hogy a magyar őshazát keleten kell keresni, és hogy népünk javarészt a török (türk) nyelvcsaládhoz tartozhat, kemény ellenfele akadt. Hunfalvy vaskalaposságában egy hajmeresztő légi csavarral, valamiféle külső diktátumból, vagy attól függetlenül is, nemes egyszerűséggel a finnugor nyelvcsaládhoz csatolta a magyar nyelvet, és közös alapszókincset erőltetett ránk. Ámokfutását egy kettős hátterű gondolkodás indokolhatta, de vannak, akik a gondolkodása mögött a magyar kultúra szétzúzását megcélozó titkos összeesküvést sejtik. Ennek első jele már Hunfalvy akadémiai kinevezése után kibontakozott, hiszen rögtön az akadémiai nagyszótár összeállítása és régebb óta sürgetett kiadása ellen fordult. Az alapmű kiadását befolyásolta, de végül nem tudta megakadályozni. Öt esztendővel később azonban megalapította a Magyar Nyelvész havilapot, amelyben az addig ismeretlen nyelvészeti elméletet kezdte sugallni/terjeszteni. Annak hiteles jeléül, példamutatásból maga is megtanult finnül. Ekképp már 1861-ben a finn nyelv irányába terelte az eredetkutatásokat. Ekkor vette maga mellé szívós szárnysegédjét, Josef Budenzt (Budenz József), akinek feladata elsősorban az volt, hogy találja meg az indoeurópai nyelvészet mintájára létrehozott rekonstruált ősszavak segítségével a finn kapcsolatot…
Vámbéry és Hunfalvy egykori kemény, a magyarságkutatást igencsak megviselő csatározását nevezték el ugor–türk (nyelvi) háborúnak. Vámbérynek a magyar–türk rokonság tárgyában írott első nagyobb munkája, a Magyar és török–tatár szóegyezések 1869–70 során jelent meg. Ebben amellett érvelt, hogy a türk nyelvek és a magyar közti nagyszámú hasonlóság e népek közös ázsiai eredetére utal. E munkái rövidesen eldurvuló hangvételű és hosszasan elhúzódó tudományos és közéleti vitát robbantottak ki. Vámbéry egyik nagyszerű tette volt, hogy az MTA részére megszerezte a magyarságkutatás szempontjából igen fontos Tárih-i Üngürüsz ősgesztát (őskrónikát), amely magyarul Magyarország történetét jelenti. Hazai György jeles orientalistánk szerint helyesen Tárih-i Ungurus, melynek elsődleges forrása Thuróczy Jánosnak A magyarok krónikája című műve. Thuróczy munkáját egy Mahmúd nevű tolmács nem elsősorban lefordította, hanem a korszak oszmán irodalmi stílusának megfelelő szövegre írta át, a maga logikája szerint. Állítólag a krónikát Josef Budenz jelentéktelennek minősítette, és elrejtette mind a kutatók, mind a közvélemény elől. Holott ez sem lehet igaz, hiszen írásos nyoma van annak, hogy azt további kutatásokra ajánlotta. Az idők során jócskán befeketített Josef Budenznek tehát volt jó oldala is. Mára ugyanis az is kiderülni látszik, hogy tisztességesen átértékelte és egy idő után már feladni látszott Hunfalvy elméletét. Vámbéryt Hunfalvy és finnugrista követői ádázul támadták, megkérdőjelezvén a Kelet-kutató tudományos szavahihetőségét és tisztességét is. Vajon lehetett volna fordítva is?
