Ivo Robićot énekelni először az egyik zentai moziban hallottam, filmvetítés előtt. Szokás volt ugyanis zenét engedni a helyüket kereső lassan elhelyezkedők részére. Majd már láttam is, a tévében, az Opatijai Fesztivál révén. Végül egy ízben, nyaralóként, az abbáziai Kvarner Hotel teraszán: az esti fellépés előtt a zongora fedőlapján kottákat rakosgatott, válogatva közülük. A közvetlenül a tenger melletti sétányra nyíló nyitott terasznak egyébként a hatvanas években (majd később szintén) volt egyfajta színpadszerű funkciója is, a külföldi vendégek öltözködését megfigyelve bepillanthattunk a legújabb divatba, meg persze viselkedést is lehetett tanulni, magatartást utánozni. Akkortájt csak német meg angol turisták engedhették meg maguknak, hogy a Kvarnerben szálljanak meg, amely amúgy a hotelek közül elsőként készült el Abbáziában, a XIX. század utolsó harmadában, miután megépült a vasút. A városka pedig rövidesen Karlsbad után az úri társaság első számú üdülőhelyévé vált. Mármint a Monarchiában, amelynek hangulatát ma is őrzi.
Itt tartották tehát minden esztendőben azt a rendezvényt, amely a San Remó-i fesztivállal egyetemben a zenei irányzatot határozta meg. A Kvarner kristályterme 1958-ban adott először otthont a jugoszláv könnyűzene képviselőinek – az idő tájt egyébként tévékészüléket jobbára csak az üzletek kirakataiban láthattunk. Később már ismerősekké váltak mindannyian a képernyőről: Ivo Robić mellett Dušan Jakšić, Vice Vukov, Anica Zubović, Đorđe Marjanović, Marko Novosel, Nada Knežević, Arsen Dedić, Miki Jevremović, Gabi Novak, Tereza Kesovija, Lola Novaković, Lado Leskovar. És a többiek. Jól megfértek egymás mellett. Vagy mindenesetre úgy tűnt. És a dalok sem voltak különösképpen felkavaróak: Tata, kupi mi auto; Mirno teku reke; Julijana. Viszont ezeket a számokat minden valamirevaló együttesnek ismernie kellett, ha táncon akartak muzsikálni. Opatija tehát ilyen vonatkozásban a hagyományos zene továbbéltetését pártolta, küllemben is: a kristályterem csillárfény-özönében a férfi énekesek öltönyben, nyakkendővel, a nők is illendő öltözékben, igaz, jócskán feltupírozott hajzattal. És – legalábbis kezdetben – a zenei hangzás sem változik még, nyoma sincs a villanygitárral bevonuló újító szándéknak, annak a kiéleződő zenei és (párhuzamosan) generációs küzdelemnek, amely utóbb a könnyűzene teljes megreformálásához, másfelől meg a diáklázadásokhoz és a különféle polgári mozgalmakhoz vezetett. Abbáziától távol állt az újat akarás. A megszelídített időt kínálta-nyújtotta, a sudáran sorakozó pálmafák társaságában pompázó babér és leander bódító, szinte harapni valóan sűrű illatözönét, a hosszú sétákat, mondjuk a viszonylag közeli halászfalu, Volosko irányába, ahová egykoron Márai Sándor is szívesen átgyalogolt, meginni néhány pohár isztriai vörösbort, hogy közben „drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon” törje a fejét. De itt nyaralt gyerekként Déry Tibor, az öböl partján kezdte el naplóját írni Füst Milán, Móra Ferenc meg egyik regényét. A névsor folytatható: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Tormay Cécile, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Tamási Áron, Németh László, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Hunyady Sándor, Fejtő Ferenc…
Valaha a szemrevaló magyar hölgyeket sem nélkülözhette a felkapott nyaralóhely, Ady egy tudósításából (1907 augusztusa) megtudható például, hogy az abbáziai szépségversenyt bizonyos Nánássy Ödönné nyerte, a második helyezett Pilis Mimi, a harmadik pedig Abelovszky Margit lett. Költőnk szerint „egytől egyig okvetlenül olyan szép hölgyek, akik nemcsak Abbáziában lennének győztesek”.
Az idők aztán változtak azon a tájékon, a magyar nők mindinkább elmaradoztak az effajta versenyekről. Az Opatijai Fesztivál amúgy közel három évtizeden át tartotta magát, aztán kifulladt. Ivo Robić – aki nélkül nyaranta Abbáziát és a Kvarner teraszát el sem lehetett képzelni – még egy ideig a pályán maradt, majd visszavonult, az ezredfordulón pedig távozott. Végleg. És bezártak közben a zentai mozik is. Abbázia azonban maradt. Minapi cikkében egy magyarországi újságíró lelkendezve kérdi: „nem is értem, Abbázia hogyan lehet ennyire tökéletes”. Válaszolni is próbál, mondván, hibátlanok az arányok. Ez pontos megállapításnak tűnhet, hiszen valóban: minden a helyén. Számunkra létezik azonban egyfajta ráadásos többlet is: mi értjük nemcsak azt, amit Ady vagy Márai leírt, de annak szövegét is, amit Ivo Robić énekelt.
