Megszerettetni az anyanyelvet

Május végén tartották meg Budapesten a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny Kárpát-medencei döntőjét, ahol a vajdasági csapat tagjaként jelen volt a topolyai Csáki Lajos Általános Iskola nyolcadikos diákja, Gyantár Anna és tanárnője, Nagy Majlát Ágota is. A tanárnőt a verseny díjkiosztóján a Magyar Nyelvtudományi Társaság gyémánt oklevéllel jutalmazta kitartó és eredményes munkájáért, a tehetséggondozásért, hiszen immár tizenkét diákot vezetett a rangos verseny döntőjéig.

Ágota a magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzését követően, 2008 óta tanít abban az iskolában, ahol befejezte az alapfokú tanulmányait, és ahol édesanyja negyven éve tanítónő.

Az elmúlt tizenöt év tapasztalatairól beszélgettem vele.

– A gyémánt oklevél előzménye az arany oklevél, amelyet 2013-ban kaptam meg négy diák után, abban az évben kapott az iskolánk Simonyi Zsigmond-serleget is, és most a tizenkét diák után kaptam ezt az elismerést. Nagyon szeretem ezt a versenyt, a munkába állásom után egy évvel a Jó Pajtásban figyeltem fel a felhívásra, és mivel voltak jó helyesíróim, gondoltam, hogy próbálkozunk. Akikben felfedezem ötödik osztályban, hogy érdekli őket a helyesírás, őket végigviszem, minden évben építünk a megszerzett tudásra. Mondhatom, hogy 2009 óta szinte minden évben részt veszek ezen a versenyen, a gyerekek is szeretik, és én is. Mindig szerettem a helyesírást, nagyon sokat tanulok én is, sok mindennek utánanézünk, én is tanulok a gyerekekkel együtt. A járvány idején, amikor átálltak online formára, akkor kihagytuk az évet, előtte papíralapú formában folyt a verseny, volt itt a Vajdaságban is két elődöntő, és előfordult, hogy két diákom is továbbjutott, az utóbbi években mi is bekapcsolódtunk az online versenybe, most már még a döntőn is élőben ugyan, de online formában dolgoznak a diákok.

Miben különbözik a magyarországi verseny a köztársasági nyelvi és nyelvhelyességi versenytől, ahol szintén többször eredményes voltál?
– Ez csak helyesírás, a magyar helyesírás minden területe, de más nincs. Az anyanyelvi versenyen van szövegértés is, szólások, közmondások, képrejtvények és nyelvtan is. Ebben az évben iskolánkból több diákunk eljutott a köztársasági döntőre, és hárman helyezettek is lettek, két harmadik és egy első helyezést érdemeltek ki. Minden évben részt veszünk ezen a versenyen is, igen sokat készülünk.

A tanítás során a nyelvtanra helyezed a hangsúlyt?
– Igyekszem fele-fele arányban megoldani, az általános iskolában még nagy részt képez a nyelvtan, hozzám az áll közelebb, de természetesen az irodalmat is nagyon szeretem, azt is maximálisan próbálom a gyerekeknek átadni, és megszerettetni velük az olvasást, az irodalmat, a regényeket, a verseket is. A Gion Nándor olvasási versenyre szoktunk menni, és ott is értünk el szép eredményeket. Az első lépés, hogy felismerjük a gyerekekben a potenciált, kinek van érzéke a nyelvtanhoz, ki az, aki szeret olvasni, érdekli az irodalom. Az idén és tavaly is az egyik csapatom zánkai tábort nyert az olvasási versenyen, és ez nagy öröm számomra és a diákoknak is.

Az elismerések mennyire lendítenek előre a munkád során?
– Nagymértékben, így még nagyobb kedvvel, még nagyobb elszántsággal folytatom a munkám, ezek jó visszajelzések arra, hogy jó úton haladok. Úgy érzem, megéri a pluszmunkát, amit belefektetünk, nagy felkészülést igényel, sokat készülünk, délutánonként megyünk vissza az iskolába, a gyerekek otthon gyakorolnak, utánanézünk dolgoknak, megbeszéljük őket, sokszor a szünetben a folyosón vagy az iskolaudvaron nyelvtanról beszélgetünk egymással. Feltöltődik az ember a versenyeken, ahol mindig kiemelik a pedagógus munkáját is, akár ha egy emléklapot vagy egy könyvet kapunk, ez, azt hiszem, jóleső elismerés minden tanárnak.

Tizenöt éve tanítasz. Hogyan lett belőled tanár? Jól érzem, hogy gyerekkorod óta erre a pályára készülsz?
– Amióta az eszemet tudom, tanító néni szerettem volna lenni édesanyám hatására. Mindig ott voltam mellette, amikor készült az órákra, amikor rajzolt, amikor javított, s mivel érdekelt, maximálisan bevett ezekbe a munkákba. Később, amikor fölsőbe kerültem, akkor kristályosodott ki, hogy a magyar nyelv lesz az én pályám. Az, hogy tanár leszek, nem volt kérdés, fölső osztályokban nagyon megszerettem a magyarórákat, én is jártam versenyekre, szerettem olvasni, olvasónaplókat írtam, valahogy ez volt az utam, nem tántorított el semmi. Valóban a Csáki Lajos iskola a második otthonom, oda jártam nyolcadikig, édesanyám is ott dolgozik, és 2008 óta ott vagyok magyartanár.

Az elmúlt másfél évtized tapasztalatait hogyan foglalnád össze?
– Amikor az egyetemről frissen kikerült fiatal dolgozni kezd, akkor rettenetesen lelkes, mindent tökéletesen akar. Most visszatekintve az első években túl sokat vártam el a gyerekektől, nem volt ez rossz, mert az akkori generációknál még nagyobb volt a motiváció, de most már annyi inger éri a gyerekeket, hogy sokkal nehezebb megtalálni ezt a motivációt. Nagyon oda kell tennie magát a tanárnak, hogy érdekes legyen az, amit előad. Nehezebb felrázni őket, hogy érdekelje az, amit éppen olvasunk, amiről tanulunk.
Igyekszem jóban lenni a gyerekekkel, és úgy érzem, hogy szeretnek. Próbálom velük megszerettetni a magyar nyelvet, nem a szigorommal – nem a szigorú tanárok közé tartozom –, hanem inkább azzal, hogy sokat beszélgetünk. Ha egy téma adódik, akkor én szeretek velük elbeszélgetni arról. Azt a hozzáállást talán édesanyámtól lestem el, hogy dicsérni kell sokat a gyerekeket. Nyolcadik végén megkérem, hogy írják le, milyenek voltak a magyarórák, és általában azt írják, hogy szerették, mert jó volt a hangulat, sokat nevettek, nem izgulva, hasgörccsel jöttek be az órára, számomra ez fontos.

Egy tanárnak ahhoz, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltse, bizony készülnie kell az órákra folyamatosan, újításokat kell bevezetni, a mostani gyerekek érdeklődési körét is kísérni, csoportmunkát elkészíteni, amelyekre nagyon fogékonyak. A Pál utcai fiúk házi olvasmány feldolgozása során például csoportokban társasjátékot készítettek, és nagyon jól sikerült ez a feladat. Kreatívak a mostani gyerekek is, csak máshogyan, mint egy évtizede vagy régebben. Nagyon jó gyakorlatnak bizonyult nyolcadikban a szabadon választott házi olvasmány, akár még én is kapok tőlük ötletet az olvasáshoz.

Mi a legszebb és mi a legnehezebb a munkádban?
– Különleges dolog gyerekekkel foglalkozni, és megismerni őket. Magyartanárként mi állunk legközelebb a gyerekekhez, a magyar nyelvi órák során, fogalmazásaik által, a házi olvasmányok feldolgozása során sokat megtudok róluk, ez egy szép része a hivatásnak, tudom őket egy kicsit nevelni is, terelgetni, hogy lássák meg a jó dolgokat körülöttünk, a világban. Találjuk meg a jót, a szépet, figyeljünk oda egymásra, ezt mindig hangsúlyozom, s amikor látom, hogy ez sikerül, akkor az nagyon jó érzéssel tölt el. Időnként persze vannak nehézségek, a legnehezebb azt megtalálni, hogy hogyan motiváljam a gyerekeket, de az elmúlt évek során nem volt komolyabb konfliktusom egy szülővel, diákkal sem. Ma már vannak felnőtt diákjaim is, és amikor találkozunk, jó érzéssel tölt el, hogy még évek múltán is szép emlékként őrzik a magyarórákat.

Ágota végül elmondta azt is, hogy Böjte Csaba atya tevékenysége a példa számára, és folyamatosan olvassa a gondolatait, amelyeknek vezérfonala, hogy minden gyermek érték, mindenkiben van valami jó, és ezt meg kell találni.