Gyerekként sokszor játszottam a gondolattal, hogy mennyire pompás volna hangszeren muzsikálni, és talán még valami rejtett tehetség is lapul bennem valahol, ami csak arra vár, hogy felszínre hozzam. Nos, ez a tehetség valahol nagyon mélyen lehet, ugyanis mai napig nem került még felszínre. Az én családom nem egy muzikális család, sok mindenhez értünk, és sok mindennel foglalkozunk, de sajnos a zene sosem tartozott e sok minden közé. A könyvek szeretetét biztosan apukámtól örököltem, hiszen ő mai napig szomjazza a tudást, és nincs olyan dolog, amiben ne volna jártas. A türelem, a precizitás és a kézügyesség édesanyám legfőbb erényei közé tartozik, irigylésre méltó, mi mindent tud alkotni néhány színes papírból.
A faluban a lehetőségek némileg korlátoltabbak voltak, mint a városokban, így mi olyan szabadidős programokra jártunk, ami épp adott volt a településünkön. Működött néptánccsoport, és szerettem is oda járni, sok népi mondóka és dal ebből az időszakból maradt meg bennem. Csak nem rég volt alkalmam azonban találkozni közelebbről a népzene és a néptánc varázslatos világával. Ezúttal viszont teljesen magával ragadott: az emberek, a közösség, a zene ereje, a tánc szeretete és minden, amit nyújt. Megfogadtam hát, hogy egyszer, ha családot alapítok, szeretnék hangsúlyt fektetni arra, hogy gyermekeim egy ilyen közösség tagjaiként sajátíthassák majd el őseink népi kultúráját és hagyományait. A népzene és a néptánc elengedhetetlen köteléket alkottak már a múltban is. Ezen értékeknek a továbbörökítése és újjáélesztése a célja minden olyan népzenével és néptánccal foglalkozó szakembernek, akikkel nekem is alkalmam volt beszélgetni az utóbbi időben.
Juhász Gyulával, a Hagyományok Háza vajdasági hálózatának munkatársával a Tóthfaluban idén negyedik alkalommal megszervezett Dúrmoló téli népzenei táborban találkoztam először. Ahogyan a zene iránti szeretetét, úgy a közösségük fontosságát is éreztem rövid beszélgetésünk során. Így nem hagyott nyugodni sem a téma, sem pedig a kérdés, hogy hogyan látja a mindennapokat egy népzeneoktató. Gyula révén több vajdasági oktatóval is fel tudtam venni a kapcsolatot, akik színesebbnél színesebb történeteikkel válaszolták meg a bennem felmerülő kérdéseket.
Mikor és hogyan vált az életed részévé a népzene?
– Kicsi korom óta szeretek énekelni és hangszereket megszólaltatni, de a népzene az életem részévé csak később, középiskolás és egyetemista koromban vált. A Szöllősy Vágó László által vezetett népzenei együttessel sok szép élményt szereztem, amelyek meghatározták a népzenéhez való viszonyomat, aminek továbbélése a Juhász zenekar megalakulása volt 2000-ben.
Milyen típusú népzenéket oktatsz, és milyen korosztálynak?
– A népi zenekarok hangzásának egyik fontos eleme a kíséret. Jelenleg brácsát és nagybőgőt, időnként tamburakontrát oktatok kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Mindenkinek igyekszem megtalálni a tudásának és érzelmi szintjének megfelelő dalokat, hacsak lehet, akkor a vajdasági gyűjtésekből építem a repertoárjukat.
Hogyan néz ki egy népzenei óra, például az alapok elsajátítása?
– A hangszer megismerése, a mi?, miért?, hogyan? egyszerű kifejtése után a brácsa megszólaltatása következik. Eleinte sokat muzsikálok velük együtt, igyekszem bátorítani a hangszerrel, ezután egy lassú folyamat következik, az alapozás, az egyes akkordok tiszta lefogása, tartás és vonókezelés. Összetett folyamat, amit bonyolít a másokkal történő közös muzsikálás is. Az óra alkalmával általában egy dalnál többet is sikerül megtanulni. Leírja a tanuló a füzetébe, amit azután otthon gyakorol, és minden alkalommal ismételni kell, amíg meg nem tanulja. Ha a dal hosszabb, akkor soronként, illetve akkordváltásonként tanuljuk meg. Volt olyan eset, hogy nem sikerült megtanulni a dalt mindenkinek az óra végéig, ettől nem szabad csüggednie a társaságnak. A témához kacsolódó beszélgetésre, kérdésekre is időt kell szánni, ennek arányát is ki kell tapasztalni.
Bolyos Miklós az emlékei alapján a népzenével óvodás korában találkozott először. Csoportosan énekeltek rövid népi mondókákat és egyszerűbb dalokat. Nem sokkal később el is kezdett zenét tanulni a zeneiskolában. Először zongorára íratták be a szülei, majd tamburát is tanult. Ezután jó pár év eltelt az életéből népzene nélkül, amikor nagyjából húszévesen egy hirtelen ötlettől vezérelve népi együttest alakítottak Péterrévén, és azóta, bár abban a felállásban már nem muzsikálnak, Miklós mégis a közeg legszorosabb vonzásában él. Jelenleg tamburaoktatással foglalkozik, énekes és hangszeres formában egyaránt. A legfiatalabb gyermek, akit tanít, alig hatéves, jellemzően azonban általános iskolás korú diákjai vannak. Felnőttekkel is foglalkozik, köztük pedig van olyan is, akinek tavaly decemberben ünnepelték a kilencvenedik születésnapját.
Szerinted miben különbözik a népzenei oktatás a zeneiskolai oktatástól?
– Alapvető különbség, hogy a népzenei oktatást általában csoportban végezzük, míg a zeneiskolákban individuális órák vannak. Nálunk például a tanárok számára a legnagyobb könnyebbség és egyben különbség is, hogy nem kell bajlódni naplóvezetéssel, osztályzással és más, az állami intézményekben megkövetelt szabályokkal. A rugalmasság miatt azonban olyan tartalmakkal kell megtölteni az órákat, próbákat, ami miatt a gyermek egy következő alkalommal is eljön, sőt talán még odahaza gyakorol is.
Milyen nehézségekbe ütközik manapság a népzene oktatása?
– A népzenei oktatók munkája ma már sokkal könnyebb, mint volt az elmúlt öt, tíz vagy tizenöt évben. Rengeteg oktatási anyag áll a rendelkezésünkre, úgy nyomtatott, mint hangzó anyag formájában, amelyeket felhasználhatunk munkánk során. Ugyanakkor ez még mindig gyerekcipőben jár, a módszertani dolgok alkalmazásában nincs egy egységesített, bevett mód, itt még az utak kitaposásánál tartunk.
Polyák Dániel általános iskolás korában találkozott először népzenével, amikor az iskolában néptáncbemutatót szerveztek, ahol a csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesület akkori tagjai szerettették meg vele a néptáncot és ezzel együtt a népzenét is. Sokáig csak magyar népzenét hallgatott, egészen középiskola végéig, amikor szintén a csókai egyesület keretein belül elkezdett hegedülni. A későbbiekben már önállóan, sok otthoni gyakorlással, illetve táncházakban és táborokban igyekezett elsajátítani a kellő tudást. Jelenleg magyar népzenét oktat, és annak minden típusát, különböző tájegységekről, hatéves kortól egészen a felnőtt korosztályig.
Szerinted mit ad a népzene a gyerekeknek, fiataloknak, mivel gazdagodnak általa?
– A népzene azonfelül, hogy zenei tudással látja el az adott személyt, aki tanulja, nagyon sok színt visz az ember életébe. Megtanulhatja kifejezni az érzéseit a zene által, kreatív gondolkodásra késztet, mert népzenét muzsikálni nagyon sok gondolkodással jár. Elég, ha csak egy zenei csokor összeállítására gondolunk, vagy a táncházi zenélésre, melynek során a repertoárt sokszor a helyszínen találjuk ki, zenélés közben. Aki népzenével foglalkozik, könnyedén tud kiépíteni magának kapcsolatokat, barátokra szert tenni. Sok ismerősöm ebben a közegben talált párra, ahogyan én is.
Miért fontos a közösségben való muzsikálás?
– Ennek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Egy közösséghez mindig jó tartozni! Nekem ebből a közösségből vannak a barátaim és a feleségem is. Egy zenész a közösségben való muzsikálással nemcsak ad, hanem sokat kap vissza is, egyfajta kölcsönösség alakul ki. Akik együtt zenélnek, azok valójában együtt rezegnek, ezt az érzést pedig talán nem is lehet körülírni, hanem át kell élni minél gyakrabban.
Cseszák Balázs gyermekkora óta szoros kapcsolatban áll a néptánccal, még szülei révén, hiszen ők is néptánccsoportokat vezettek Óbecsén. Jelenleg több vajdasági csoportot vezetnek, Óbecsén, Törökbecsén, Zentán, szórványtelepüléseken Magyarcsernyén és Magyarittabén, valamint sokáig tanítottak Szenttamáson és Péterrévén is.
Mesélj a táncházak fontosságáról napjainkban!
– A táncház egy olyan szórakozási forma, lehetőség, amely igényességre neveli a fiatalokat, mindamellett, hogy olyan közösségeket formál és tart fenn, amelyek nemcsak egyéneket, hanem családokat is befogadnak, korosztálytól függetlenül. Itt fontos, hogy legyen tudásunk, hogy betartsuk a társadalmi normákat, mindez olyan keretek között, hogy ebben a közösségi szórakozásban mindenki jól érezze magát, és megtalálja a saját helyét.
Milyen megmérettetéseken szoktatok részt venni?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretünk megmérettetni, bemutatkozni. Végül is ezért csináljuk, hogy megmutassuk magunkat. Ha másért nem, hát a tapsért. Valamennyi néptáncos és népzenei rendezvényen megjelenünk Vajdaságban, és szívesen megfordulunk az anyaországi közönség és szakma előtt is, ahol már ismernek is bennünket jó hírből. Szegeden, Pápán, Nyíregyházán az országos néptáncfesztiválokon vagy Egerben, Miskolcon, Dévaványán nemzetközi, ill. kamaraversenyeken. Nemcsak a csoportjainkat vagy koreográfiáinkat visszük zsűri elé, hanem szólótáncosként mi magunk is többször kiállunk a színpadra, hogy példával szolgáljunk. Gondolok itt akár a békéscsabai vagy a horgosi szólótáncfesztiválra vagy a budapesti Fölszállott a pávára. A Kárpát-medencei szintű Néptáncantológián is többször kaptunk már lehetőséget a bemutatkozásra.
Nyitókép: Az ünnepi néptáncműsor egy pillanata (Fotó: Molnár Edvárd felvétele)
