A hetvenes években még a horgászok voltak az akkori ország második legsikeresebb sportolói, náluk csak a tekézők hoztak több címet világversenyekről. Azóta több ország alakult és szűnt meg ezeken a tájakon, sportágak egész sora fejlődött fel, a horgászok azonban továbbra is állták a sarat. A pontyozók több világbajnoki címet szereztek, az úszózók pedig mind egyéniben, mind klubcsapatversenyben világelsők lettek. Történt mindez a horgászatilag legiskolázatlanabbaknál. Ezen a vidéken ugyanis sohasem kellett horgászvizsgát tenni, a legalapvetőbb halismeretek sem voltak kötelezőek ahhoz, hogy valaki horgász lehessen. A világversenyeken szerzett trófeák pedig elterelték a figyelmet erről a kirakatba semmiképpen sem illő részletről.
Köztudomásúnak számít, hogy horgászvilágunkban a szaktekintélyek önbeiktatásúak. Akárcsak Rejtőnél A sárga garnizon című regényben. Csakhogy a világversenyekről a címeket nem az önbeiktatottak hozták.
TANULJ, HORGÁSZ!
Tíz-egynéhány évvel ezelőtt született meg az a halászati – hivatalosan: a halállomány védelméről és fenntartható hasznosításáról szóló – törvény, amely igen sok halfaj pontos ismeretét követelte meg a horgásztól. Akkor jelentek meg először törvénybe öntve a tartós tilalommal védett fajok, a fajfüggő darabkorlátozások – egyik csoportból legfeljebb három, a másikból tíznél nem több –, a korlátozás nélkül zsákmányolható tájidegenek, a legfeljebb ötkilónyi őshonos… Szóval kombinatorika, ne tolakodj! És ekkor ébredtünk rá arra, hogy mindazt, amit ennek a törvénynek a betartásához tudni kellene, azt nem tudjuk. És nincs honnan megtanulni. Megjelent ugyan egy kiadvány, amelyet annak idején az egyik vízkezelő publikált, de olyan förtelmes plágiumról volt szó, hogy utóbb maga a kiadó vonta ki a forgalomból.
Csupán kitérőként mondjuk, hogy Magyarországon mindig is volt halismertető könyv, olykor a horgászok igényeit túlhaladó tartalommal. A Halbiológia horgászoknak című, 1977-ben megjelent kiadványt a benne levő kezes határozókulcs miatt nálunk az egyetemen használták kézikönyvként. Ennél a műnél korszerűbb, időszerűbb és részletesebb azóta több is megjelent. Például Pintér Károly Magyarország halai vagy Harka Ákos – Sallai Zoltán Magyarország halfaunája című műve. Visszatekintésként – hogy látsszon, aki tanulni akart, annak volt miből – említjük az olyan kiadványokat, mint például Herman Ottó A magyar halászat könyve (1887) című kiadványa, amely csaknem kilencszáz oldalon ontja az ismereteket. Vagy Kriesch János Hasznos és kártékony állatainkról – Halak (1878) című könyvét. Tehát volt miből tanulni, akár kíváncsiságból, akár vizsgatétel végett.
A mi horgászunk viszont önhibáján kívül élvezhette a vizsgamentes szép életet. Aztán napvilágot látott az a bizonyos törvény – amely apró módosításokkal hatályban van –, és olyan sok halfaj ismeretét követelte meg a horgásztól, amennyiről addig nem is hallott. A fajok felsorolásától egyelőre eltekintünk, mert nem a halfajokról van szó, hanem azokról, akik nem hallottak róluk.
A MENTHETŐ NEMZEDÉK
A szóban forgó törvényre elsőként a Jó Pajtás reagált, és a Horog című rovatban folytatásokban közölt halismertetőt. Mert a gyerek előbb megtanulja, mint aki negyven éven át nem tette. Kivonatosan ismertetésre került Harka Ákos – Sallai Zoltán Magyarország halfaunája című könyvének anyaga, a szerzők beleegyezésével. A rovatban nemcsak halismertető jelent meg, hanem a kishorgászok írásai és képes beszámolói is.
Ennek folytatásaként jött létre a gyerekeket versenyeztető Jó Pajtás Liga. Ezt a versenysorozatot nem gyermeklapunk hozta tető alá, hanem tizenkét horgászegyesület, és erről alapító okirat is készült. A versenyekről való tudósítások persze sok helyet kaptak a lapban, és több évtizedes történetében először jelent meg horgászó gyermek a címoldalán. Ez immár gyakorlat. Nyáridőben, amikor a Jó Pajtás nem jelenik meg, kishorgászainkkal a Horgászat-Vadászat című rovatunk foglalkozik.
Gyermeklapunk a halas ismereteket azok körében is terjesztette, akik még nem voltak horgászok. Általános halismeretekkel és a vízi világ érdekességeivel kapcsolatos előadás-sorozattal járta az iskolákat. A cél gyermeklapunk népszerűsítése és általános ismeretszerzés volt, nem pedig az a rejtett ötlet, hogy sokan legyenek horgászok. Pedig, látva a horgászás alakulását a világban, éppen ezt kellett volna kitűzni célként. Minél több képzett horgászt a vízpartra.
A TÉVES MEGÍTÉLÉSEK ÁLDOZATAI
A rossz nyelvek szerint horgászaink képzetlensége miatt sorsukról hozzá nem értők döntenek, a vízparton háromszáz jól szervezett halász irányítja hatvanezer horgász sorsát. Ugyanakkor Magyarországon – nagyjából ugyanakkora népességről és hasonló vízterületről van szó – idén hétszázezer horgász váltott engedélyt. Csakhogy ott kötelező a halismeret, és halászból nincs egy szál sem. Ráadásul az ismeretterjesztő kiadványok eredetiek.
Nálunk a horgászokra előítéletek sokasága ragad, és ezek közül az állítólagos nagyotmondás a legártalmatlanabb. Ezt állítólag nem a túlzások és ferdítések sokasága miatt kenik rájuk, hanem irigylik élénk képzelőerejüket. A horgászt azonban nálunk mindig lógósnak, munkakerülőnek, idővesztegetőnek tartották. Mert míg mások dolgoztak, addig ő horgászott. Igaz, addig is horgászott, míg mások a kocsmában ültek. Meg talán akkor is kapásra várt a vízparton, amíg mások az orvosi rendelőben várták, hogy szólítsák őket.
Nem tudjuk, pusztán hazabeszélés-e a horgászok részéről, de az a hír járja, hogy ebből az embertípusból szorulnak legkevesebben dilidoktori kezelésre. A vizet évtizedeken át naphosszat kémlelők lelki nyugalma végtelennek számít, ezért alig lehet neheztelni rájuk amiatt, ha ez a lelkiállapot olykor a történések képlékeny értelmezését eredményezi.
A NAGYVILÁG ÉS A HORGÁSZ
Világviszonylatban részletes és pontos kimutatások készültek többek között a horgászásról és a horgászokról is. A nálunk forgalomban levő szóbeszédet minden bizonnyal ejtették. Mert…
A horgászás a legtömegesebb hobbisztikus tevékenység a világon. Ez a kimutatás nyilván nem foglalkozik azokkal, akik azért horgásznak, hogy halat egyenek, ha fognak. Mert ha nem fognak halat, nem esznek semmit. Ez a megközelítés ugyanis már nem hobbi, hanem a horgászás elemeire helyezett túlélési forma. Ugyanakkor tény, hogy a horgászás világviszonylatban a második legköltségesebb kedvtelési tevékenység, nála csak a hegymászás igényel több ráfordítást. A kimutatások arra is kitértek, hogy a világ horgászainak többsége középkorú, jómódú férfi.
Amikor Magyarországon a nyílt vízi ipari halászást beszüntették, a döntő érv az volt, hogy a halász által fogott hal után mennyi pénz jut a költségvetésbe, és mennyivel több – ennek hányszorosa! –, ha ugyanazt a halat horgász fogja meg.
A horgász tehát értéket képvisel, jó idegzetű, ezért ne a fejlett képzelőereje alapján ítéljük meg!
