Itt élünk, ezen a vidéken. Ezt valljuk magunkénak. S ha már maradtunk, legyen ez olyan, amilyennek mi szeretnénk tenni. Persze vannak dolgok, amelyeknek irányítását, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk megváltoztatni. Én mégis azt mondanám, hogy ne hagyjuk annyiban. A változtatás és jobbítás szándéka legyen az utolsó, amiről lemondunk. Kiemelten érvényes ez akkor, amikor szülőként vagyunk jelen a világ forgásában. Éppen ezért kell nyitott szemmel és éberen élni az életünket. Amikor pedig szemben találjuk magunkat a számunkra vagy szűkebb környezetünk számára fontos dolgokkal, semmiképpen se menjünk el mellettük.
„Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad, és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.” (Kodolányi János)
A minap egy bejegyzésre lettem figyelmes azon a bizonyos közösségi portálon. Régi ismerősöm osztotta meg gondolatait a helyzetről, amelybe, mondjuk így, véletlenül került. Nemcsak tanulságos gondolatok ezek, de bizonyos ponton túl már ijesztőek is. Azt írja, hogy a körülmények szövevényes összejátszása következtében ideiglenesen elvállalta egy általános iskola zenetanári feladatait. Persze csak addig helyettesít, amíg az „igazi” tanár meg nem gyógyul. Mindjárt az első órán, hogy kicsit oldja a hangulatot, azt a feladatot adta a gyerekeknek, hogy mindenki mutatkozzon be egy dallal. Volt mit hallania! Leszámítva azt a néhány diákot, akik valamilyen népdallal, esetleg gyerekdallal rukkoltak elő, a nagy többség bizony olyan vállalhatatlan dalokat énekelt, amelyek semmiképpen sem méltóak egy általános iskola ének-zene órájához. A nagyobb gondot azonban nem is ez jelentette számára. Van még idő és esély új dalok tanulására – gondolta. A valódi gondot számára az jelentette, amit a teremben látott, az pedig igen sötét jövőképet mutatott. Már az első órán azt tapasztalta, hogy ezek a gyerekek – és most őt idézem – „agresszívek, elveszettek és szomorúak. Mérgesek az országra, az iskolára és a szüleikre”. A folytatás még keményebb volt: „Olyan generációk nőnek fel, amelyeket gyógyítanunk kell.” A szülőkhöz szólva pedig ezt írja: „Legyetek minél többet a gyerekeitekkel, ajándékozzátok meg őket azzal az idővel, amit saját magatokra akartatok szánni, és beszélgessetek velük, hallgassátok meg őket, öleljétek meg őket… Mutassátok meg nekik a valódi szépséget és emberséget, hogy megjegyezzék azokat, és majd emlékezzenek rájuk. Hogy szeretettel jóllakva mehessenek el otthonról.” Ha úgy vesszük, szülőként ez nem is olyan nagy feladat. Vagy talán mégis?
Szomorúan nyugtázom, hogy nemcsak a bejegyzések, de az élet is őt igazolja. Mindenki, aki olvasta, és megjegyzést fűzött a fenti gondolatokhoz, csak helyeselni tudta az írást. Van, aki megjegyezte, hogy szerinte ez már húsz éve tart. Az első dalok pedig, amelyeket a gyerekek megtanulnak, valójában a rádió napi műsoraiból kerülnek ki. Ezeket pedig nem tekinthetjük lelki tápláléknak. A negatív szelekció már évtizedek óta jelen van az életünkben, és talán fel sem tudjuk mérni a kárt, amit okoz. Ma már lassan ott tartunk, hogy szégyen, ha valakire azt mondják, okos. Ennél már csak az a nagyobb szégyen – írja valaki –, ha valakit becsületesnek tartanak. Milyen önmagából kifordult értékrendek szerint épül fel a világ körülöttünk? – kérdezem én.
A magam gyakorlatából is emlékszem pár kirívó esetre. Mondjuk, amikor az egyik diák baltával jött vissza délután az iskolába, mert nem volt megelégedve a jeggyel, amit kapott. Szerencsére csak a terem ajtaját törte be. A másik eset meg arról a diákról szól, aki viselkedésével úgy tartotta sakkban az egész iskolát, tanárostul és diákostul, hogy semmilyen észszerű megoldást sem lehetett találni a gond orvoslására. Aztán hányszor esett meg a dolog, hogy a szülő figyelmezteti a tanárt, hogy az ő gyereke olyat bizony nem csinált soha, és nem is fog, és kikéri magának a kritikát. Azt hiszem, mindenkinek vannak ilyen történetei. A pedagógus meg csak ül tehetetlenül, és nem tudja, kihez vagy mihez forduljon.
A tanári pálya már régen elveszítette minden vonzerejét. Ha mi is elfordítjuk a fejünket, és hagyjuk, hogy a földbe döngöljék, holnap talán már nem lesz, aki tanítsa a gyerekeinket. Magunktól kérdezem, kedves szülőtársak: szülőként tudunk-e valamit tenni, hogy a tanári pálya és maguk a tanárok is visszaszerezzék a megérdemelt tiszteletet?
Most pedig üljünk le csendben, és gondolkozzunk.
