Ilyenkor, amikor rohanó világunkban lezárul egy esztendő, szinte önkéntelenül is számba vesszük magunkban az elmúlt idő jó és rossz dolgait, és bármilyen is volt, bármennyi jó vagy rossz történt az életünkben, fellobban bennünk a remény szikrája, hogy az új esztendő, a jövő inkább jót vagy még jobbat hoz majd számunkra. Reménykedünk.
A remény feltehetően csak az emberekre jellemző lélektani jelenség, annak ellenére, hogy vannak, akik azt állítják, hogy nem pszichológiai, hanem vallási, erkölcsteológiai fogalomról van szó. Valójában nagyon összetett lélektani jelenség, amely valamilyen módon biztosítja, hogy tovább tudjunk lépni, túl tudjuk élni a megpróbáltatásokat. Nem véletlenül áll a szótárban a remény címszó alatt: „Bizakodás a sikerben, feltételezés, hogy egy helyzet jól fog alakulni, változni.” (wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo…/ Remény)
Van, aki azt állítja, hogy az optimizmus velejárójaként személyiségjegy, értelmezési stílus, van, aki mint érzelmet kezeli, kedélyállapotot lát benne, hisz a szó jelentésének magyarázatában is benne van: „Kedélyi állapot, vagyis kellemes előérzet, melyet valószínűleg bekövetkező valamely jónak várása támaszt és táplál bennünk.” (http://remeny.szojelentese.com/)
Szó, mi szó, a remény nagyon fontos az életünkben, a gyógyulásban, az életben fellépő krízisek áthidalásában. A remény valójában belőlünk, az énünkből, a gondolatainkból, az eddig megéltekből, megtapasztaltakból ered.
Akik a reménnyel mint lélektani jelenséggel foglalkoznak, két fő komponensét különböztetik meg: az egyik az a képesség, hogy tervet tudjunk felállítani a célunk elérésére, a másik pedig a motiváció, hogy kövessük a tervet. Szerintük a céltól függ, annak az elérésének a valószínűsége az, ami meghatározza a remény fokát. „A remény akkor a legerősebb, ha az általunk fontosnak tartott célt közepesen valószínű, hogy el tudjuk érni, a kihívást jelentő, de nem megoldhatatlan nehézségek ellenére is.” Nincs szükségünk reményre, ha nagyon biztosak vagyunk a dolgunkban, viszont ha nem hiszünk célunk elérésében, akkor a reménytelenség jelentkezik, ami elveszi tőlünk az energiát, amire szükségünk lenne a továbbiakban. Mivel a remény főleg a gondolatainknak a mellékterméke, egy absztrakt, elvont fogalom, mondhatjuk, hogy kisgyermekkorban még nem is nagyon fogalmazódik meg az egyénben. Az absztrakt gondolkodási képességünk serdülőkorban fejlődik ki, tehát ettől az életkortól kezdve válik lehetővé az olyan komplex kérdések kezelése is, mint a remény, ami összefügg a személyiség autonómiájának növekedésével, a szülőkkel, az intim kapcsolatok kialakításával és a karrier tervezésével is, azokkal a kihívásokkal, amelyek lehetőséget adnak, teret engednek a reményteli tervezésnek, a célokért való törekvésnek.
Miből merítjük a reményt? Van olyan, hogy az emlékeinkbe kapaszkodunk, a rég elmúlt, de nem felejtett, hasonlóan nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetekbe, amelyek megoldódtak. Van úgy is, hogy egy számunkra kedves személy, annak az arca, egy őszinte szó vagy éppen egy simogatás emléke ad lendületet, indít el a remény útján, vagy éppen egy dal vagy egy vers oldja fel bennünk a csomót, gúzst, amely megkötötte bennünk a reményt. Néha elég egy szikra, egy parányi reménysugár, amely magával hozza az egyre fényesebb reményt, és „átmos”, „kimossa” belőlünk a fájdalmat, a szomorúságot. Mert ennek a jó, pozitív, komplex jelenségnek mindig van negatív vetülete is. És bármennyire is furcsán hangzik, erre a negatív oldalra is szükség van, mert az élet része. „Ahol remény van, ott mindenképpen van megpróbáltatás is” – olvastam valahol.
Megpróbáltatásokban az elmúlt esztendőben bőven volt részünk, és a jobb reményére igencsak szükségünk van. Parafrazeálva Juhász Gyula mondatát: a Remény itt van körülöttünk, mint a tenger is, amely csendes és örök.
Azt se feledjék, hogy a remény forrásait legelőször önmagunkban kell keresnünk, bennünk van, ahogyan ezt egy Albert Camus-idézetben olvashatjuk: „A legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakozik bennem.” Remény tehát van!
