Eljött az iskolaév vége. Emlékszem erre az időszakra, a bizonyítványosztásra, amikor csinosan felöltözve mentünk anyukámmal az iskolába, s áhítattal teli izgalommal vártuk, hogy kézbe vehessük a könyvecskét. Óvatosan, lassan nyitottam ki, hogy belekukucskálhassak, megvannak-e az óhajtott, várt érdemjegyek. Az egésznek volt valami ünnepélyes, kellemes háttere.
Nem tudom, hogy ez a kellemes hangulat mennyire lengi most be az iskolát. A diákok érzik-e a tanévzárás, a bizonyítványosztás izgalmas légkörét a járvánnyal kapcsolatos intézkedések következtében?
Hogy minél kevesebb időt töltsenek a gyerekek az iskolában, a tanítási órákat 30 percesre csökkentették. Igazán csak most látjuk a 45 perc indokoltságát, hiszen ez a fél óra általában nem elég arra, hogy a diákokat a tananyaggal megismertessük, és be is gyakorolhassák az újonnan szerzett ismereteket. A magyaróra merőben más, mint a többi tantárgy, hiszen a tananyag mellett annyi másra is tanít és ösztönöz, hogy az órák vége felé sokszor pillantottam az órára, s versenyt futva az idővel, próbáltam megállni a helyem. De hogy is lehet úgy órát tartani, hogy a sűrített ismereteken kívül nem jut idő másra? Hogy alig hallgathatunk szép verseket, dalokat, hogy nem olvashatok fel novella- vagy regényrészleteket, gyönyörű idézeteket, mert szorít az idő. Ha feleltetek, néhány diáknál több nem felelhet, ha tényleg meg akarom tudni, hogy mit tanult meg az illető.
Az a hiányzó negyedóra pont azt veszi el az órából, amire nagyon nagy szükség lenne, a beszélgetéseket, amiből sok mindent megtudhat tőlük és róluk az ember. A kérdéseket, amelyekre választ kaphatnak, szépen, nyugodtan, nem csak sietve, mert az anyag lényegét azért át kell venni, az időbe pedig bele kell férni. Emiatt sokszor a tankönyvben húzzuk alá, jelöljük meg a tanulandót, ritkán jut idő arra, hogy a táblát is használjuk. Ez utóbbi pedig hiányzik nekik, jobban szeretnek a füzetből tanulni, mint a könyvből. Csak a szorgalmasabbja lapozgatja sűrűbben azokat.
Mindig azon tűnődöm, hogy mit hogyan lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne jobban kihasználni az időnket, de az időkorlát valahogy kifog rajtam. Bízom benne, hogy szeptembertől legalább visszakapjuk a 45 perces órákat, mert az sokat könnyítene rajtunk. Így valóban csak a leglényegesebb dolgokra helyezhetjük a hangsúlyt.
Próbálkoztam már azzal is, hogy a Google Classroomba küldtem anyagokat, de azt nem nagyon szeretik a tanulók. Megnézik, de önállóan már nem sokat foglalkoznak vele, ezért fontos, hogy az iskolában minél több mindent elsajátítsanak. Aggaszt, hogy hézagos a tudásuk, ami visszagondolva az online tanításra, amikor a végigült videohívásokon kívül nem igazán foglalkoztak a tananyaggal, mert már nem volt se kedvük, se erejük foglalkozni vele, talán nem is alaptalan. Ilyenkor kicsit elkeseredek. Nemcsak azért, mert minden elsajátított ismeret az általános kultúrájukat erősíti, hanem a nyolcadikos záróvizsga is előttük áll még.
Úgy látom, elkedvetlenítette őket is a megszokott oktatási rend felbomlása, márpedig, főleg a kisebbek, ragaszkodnak a bevett szokásokhoz.
Már nagyon várták az év végét, kifáradtak, most már meleg is van, elérkezett a jól megérdemelt pihenő a számukra. Meg a tanárok számára is. Majd gondolkodhatunk a nyár folyamán azon, hogy szeptembertől mit hogyan csináljunk, hogy fogjuk össze a kis csapatot, milyen újfajta módszereket vezessünk be az oktatás során, hogy valamivel jobb eredményeket érjünk el. Mert az agyunk azért jár, hogy szünetre megyünk. Én mindenesetre azzal búcsúztam el tőlük, hogy pihenjenek, de azért olvassanak is minél többet!
