A zene és irodalom közti elsőbbségről eddig is sokat értekeztek, és még sokat fognak a jövőben is. Hogy valamikor eldől-e a vita, azt nem tudom. Azt hiszem, nem fog. Egyáltalán, fontos ez? Mindenáron el kell dönteni, melyik volt előbb? Mindig is lesznek olyanok, akik meggyőző érvekkel magyarázzák saját igazukat, mindkét oldalon. Ilyenkor általában mindenki meg van győződve a saját tévedhetetlenségéről, és még csak meg sem akarja hallgatni a másik felet. Ha meg is hallgatja, oly módon teszi ezt, hogy esélyt sem ad arra, hogy a két tábor véleménye legalább egy kicsit közelíthessen egymáshoz. Mennyire ismerős és mennyire káros ez a hozzáállás napjainkban!
Hogy miért írok erről? Az elmúlt hetekben olvastam egy könyvet, amelyben zene és irodalom szembeállításáról vitáztak, arról, hogy melyik előzi meg a másikat. Az egyik szereplő olyan ellenérveket hozott fel az irodalom védelmében és javára, amire én magam is felkaptam a fejem. Azzal érvelt az irodalom mellett, hogy már magában a szóban is ott van a zeneiség, a dallam. Az elhangzottakban igaznak vélt állítás ellen nem igazán tudtam ellenérvet felhozni. Napokig hordtam magamban ezt a felvetést. Persze zenészként kerestem a fogást az elhangzott gondolaton. De csak nem találtam. Aztán a minap egy fordítói táborban muzsikáltunk, a záróesten. Nagyszerű hangulat, kiváló költők és írók. Nem utolsósorban elsőrendű borok. Mígnem elérkezettnek láttam az időt, hogy előhozakodjak a napok óta lelkemet marcangoló kérdéssel. Ha itt nem találom meg a választ, akkor talán sehol sem. Éppen csak ismertettem röviden a helyzetet, a válasz már jött is. Így hangzott: „A zenét nem kell lefordítani semmilyen nyelvre.” Mennyire egyszerűen hangzott a válasz. Kedves fordító ismerősöm olyan meggyőzően és őszinte nyugalommal mondta ki ezeket a szavakat, hogy egy pillanatra sem volt kétségem igaza felől. Igen, a zenét nem lehet és nem is kell lefordítani. Mindenki számára érthető és elérhető. Aztán már témát is váltottunk, így a két művészet helyzete és viszonya továbbra is lezáratlan maradt.
Miközben ezeket a sorokat írom, lassan itt van az iskolakezdés. Pár nap, és megszólalnak a csengők, hogy jelezzék, vége a nyári szünetnek. Nagyon szorítok, hogy minden a régi kerékvágásban folytatódjon. Egyfelől a gyerekek, másfelől pedig az őket tanító és hatalmas munkát végző pedagógusok miatt is. Mennyire jó lenne, ha minden úgy folytatódna, mint nem is oly régen, ama bizonyos márciusi nap előtt. Amikor még énekhangtól voltak hangosak az osztálytermek, és a szünetben gondtalanul zavarócskázhattak a gyerekek.
Úgy fél évet jómagam is távoktattam. Nagyon hálátlan és – talán nyugodt szívvel kijelenthetem – hiábavaló munka volt. Akkor még nem voltunk felkészülve rá. Van olyan tantárgy, amit nem is lehet távoktatásban megoldani, a zeneoktatás is ebbe a csoportba tartozik. Elképzelhetetlennek tarom, hogy énekszó nélkül múljon el egy zeneóra. Hogy lehet őket megénekeltetni, ha mindenki otthon ül egy képernyő előtt? Nem látják és nem is hallják igazán a tanárt. Az meg, hogy állandóan hangzó anyaggal tömjük a fejüket, azt hiszem, nem vezet sehova. Látni kell a tanárt. Hallani. Érezni a hangok vibrálását. Hallani a padtárs hangját. Az egész osztállyal együtt énekelni. Meghallani az ének erejét, és átélni azt, hogy a magasba emel. Hogy könnybe lábadt szemmel, de nevetve daloljanak. Hogy átéljék, és ők maguk is részei legyenek ennek a megmagyarázhatatlan művészetnek. Hogy előadóvá váljanak, és egyben alkotókká is. Milyen módon adhatjuk ezt meg nekik, hanem ott a tanteremben, a tanári asztal és a padok között állva, kezünkben egy hangszerrel?
Zenei nevelés nélkül elképzelhetetlen, hogy folytatni tudjuk a Kodály és Bartók által megkezdett utat. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos a zenei anyanyelv elsajátítása minden magyarul tanuló diák számára. Csak így tudjuk felkelteni a zene iránti érdeklődésüket és formálni zenei ízlésvilágukat. Hallás, ritmusérzék és mozgás hármasát átadni másképpen nem lehet. A tiszta éneklésre való nevelés a magyar népdallal érhető el legkönnyebben. Olyan ismeretek és élmények birtokába jutunk ezáltal, ami szerves részét képezi annak a nevelési formának, amelyben kiemelten fontos szerephez jut a zene mellett az irodalom és a képi ábrázolás is. A zene, esetünkben a népdal és annak szövege szerves egységet képez. Szövegértés és szövegelemzés mellett segíti az oktatót a szép és sallangmentes magyar nyelv és beszéd elsajátításában. Ha pedig teszünk még egy lépést, máris a hagyományok egy másik meghatározó útján haladhatunk tovább, amely önmagán is túlmutat. A népi képi ábrázolási módokra. Azonfelül, hogy lassan megismerjük népi hagyományainkat, mellette egyszersmind elsajátíthatjuk annak a jelképrendszernek a megértését is, amely lassan a feledés homályába vész. Olyan egységes ízlésformáló és esztétikai nevelési formákhoz juthatunk ezáltal, amelyeket semmilyen más módon nem kaphatunk meg. S ami pedig talán ennél is fontosabb, hogy ezt mint sajátunkat továbbíthatjuk a jövő korosztályainak. Ráadásul páratlanul egységes és szerves formában. Őrizzük meg, és adjuk tovább!
Mit kéne hallgatni ezen a héten? Azt mondom, bármit, ami a magyar népdal hagyományát őrzi. Legyen most ez:
Kátai Zoltán: Esti énekek.
