Bárdos Júlia művészettörténész és édesanya, Bárdos Lajos Kossuth-díjas zeneszerző unokája, Lackfi János költő felesége. Alig tizennyolc évesen ment férjhez, hat gyereke született, a legkisebb ötéves múlt. Karácsonyi készülődésről, lelki ráhangolódásról kérdeztük, amiről hamar ráterelődött a szó a családra és az otthon melegére. Finom iróniával közelíti meg a feleség- és anyaszereppel járó kihívásokat, miközben mindvégig egyértelművé teszi, hogy a családtól kapott öröm felbecsülhetetlen számára.
Bárdos Júlia őszintén és könnyedén mesélt kis családról és nagy családról, karácsonyi varázsról, feltöltődésről és házastársi egymásra figyelésről.
Közeledik a karácsony, ünnepre hangolódik a lelkünk. Hogyan éli meg ezt az időszakot egy nagycsalád?
– Öt gyerekünk gyors egymásutánban született, tíz éven belül, közülük négyen már nem velünk laknak, háromnak házastársa van, kettőnek gyerekei is. Így most a tizennyolc és az öt és fél éves gyerekünk van itthon velünk. A nagycsalád örömeit és kihívásait már megtapasztaltuk, most azt tanuljuk, hogyan lehet jól működtetni egy kis családot. Így aztán másként készülődtünk régen, és másképp tesszük ezt most.
Életünk első időszakában, az öt kicsivel, az ádvent nagyon fontos időszak volt. A gyerekek annyira szerették ezt a folyamatot, néha még sírtak is, amikor kiderült, hogy karácsony után véget ér a készülődés. Mindig nagyon szerettem a szimbólumokat. Művészettörténet szakot végeztem, ott is ilyesmivel foglalkoztam. A hétköznapi életben ugyanígy sokat jelentenek az önmagukon túlmutató tárgyak. A karácsonyi jelképeknek is utánaolvastam, és lenyűgözött, hogy eredetileg minden dísznek volt jelentése. A szaloncukor például úgy kerül a karácsonyfára, hogy kicsike kenyérformája miatt a Kisjézusra emlékeztet, aki az angyalok kenyere. Tudjuk, hogy Jézus az utolsó vacsorán átváltoztatta a kenyeret, mondván: „ez az én testem”. Ezért határoztam el, hogy a szaloncukrokat magunk készítjük és csomagoljuk majd, ez is a lelki ráhangolódás eszköze lehet. Kerestünk régi és új recepteket. Az egyik barátnőmtől például a vajkaramellás szaloncukor legalább százötven éves receptjét gyűjtöttem be. Van a családunkban egy szintén nagyon régi, majdnem két évszázados mézeskalácsrecept, amely anyáról lányára öröklődik. Vagyis ezt a mézeskalácsot már a nagymamám nagymamája, sőt még annak a nagymamája is ugyanígy sütötte. Kicsit átélhetjük ilyenkor, hogy az ünneplésben együtt vagyunk az őseinkkel. Apai nagymamám, a Kossuth-díjas Bárdos Lajos zeneszerző felesége lengyel származású volt. Tizenhárom gyerekük született, tizenegyet fel is tudtak nevelni, értékes lelki és szellemi örökséget hagytak ránk. A család lengyel ágához kapcsolódva vettük át azt az arrafelé népszerű szentesti szokást, hogy oplatkát, vagyis nagy méretű ostyát sütünk. Sajnos nincsenek olyan szép sütőformáink, mint a lengyeleknek, betlehemmel, jászollal, istállóval, állatokkal, szent családdal… Viszont azzal kezdjük a karácsonyi vacsorát, hogy mindenki kezébe vesz egy ilyen ostyát, és sorban mindannyian törünk a többiekéből, miközben azt mondjuk, „legyen békesség köztünk mindenkor”, majd megöleljük egymást.
Szoktunk az ádventhez kapcsolódó szentekről olvasni, beszélgetni. Nagy kedvencem Szent Miklós püspök, aki valamikor ezerhatszáz évvel ezelőtt gazdag családi örökségét hihetetlen nagylelkűséggel szétosztotta a szegények között. Azóta december 5-én éjjel mindenki őt utánozza. Az adakozásnak ez a természetrajza: sohasem tudjuk visszaadni a nagy ajándékokat azoknak, akiktől kaptuk, csak továbbadni másoknak, így aztán a szeretet lavinaként terjed a világban.
Két gyerekkel hogyan alakul a karácsonyi készülődés?
– Olyan hálás vagyok, hogy megint van kisgyerek a családban, akinek a természetfeletti a természetes. Az ötéves Julcsival egy-két éve szokásunkká vált, hogy ádvent minden napján rendbe rakunk valamit a lakásban. Egyik nap egy fiókot, másik nap egy szekrényt. Ez egyfajta megtisztulást is jelent, fizikailag és lelkileg is. Julcsi lelkes segítőm, mindig is szerette sorba rendezni a dolgokat maga körül. Mivel katolikusok vagyunk, fontosak számunkra az ilyenkor megtartott hajnali roráte misék is. Emellett mindig találunk olyan embereket, akiknek pont a mi segítségünkre van szükségük.
Ádvent elején össze szoktunk gyűlni éves fotózkodásra gyerekeinkkel és családjukkal, ez is egyfajta előkarácsonyozás. Ezek a képek egész évben örömforrást jelentenek, nem is beszélve az évtizedes távlatokról.
Hogy alakultak ki a közös karácsonyváró szokások a két család hagyományaiból?
– Hat testvéremmel mind az év csúcspontjának éltük meg a karácsonyt. Otthonról hoztam, hogy a karácsonyfa meglepetés a gyerekeknek. Csak akkor láthattuk meg a feldíszített fát, amikor szenteste benyitottunk a nagyszobába. Mindig elképesztően izgultunk. Édesapám zenész volt, ő ilyenkor összeállított egy műsort versekkel, mesékkel, dalokkal, hangszerekkel. Az előadást ádvent idején betanultuk, ezzel leptük meg anyukámat, ő volt a közönségünk. A műsor végén, a karácsonyi énekek közben egyszer csak csöngettek az angyalok, és akkor benyithattunk a nagyszobába. Apukám ügyesen megoldotta: fölvette magnóra a csöngetést, ment az üres kazetta, aztán körülbelül fél óra után egyszerre csak megszólalt a csengő. Gyerekfejjel ez varázslatosnak hatott, fel sem merült bennünk, hogy szülői trükk van a dologban. Ezeket az ünnepi elemeket mind átemeltük, szentestére mi is készülünk műsorral. A mostani házunkban a földszinti terek egyben vannak, ezért komoly fejtörést okozott, hogyan tartsunk fenn elzárt részt az angyaloknak. Végül is paravánokkal oldottam meg a problémát. A férjem családjában kevésbé voltak jelen efféle szertartások, ők egyszerűbben, természetesebben ülték meg az ünnepeket, kevesebb előkészülettel. De az ő anyukája csinálja a legfinomabb bejglit, mi is ezt a receptet használjuk.
Az édesapjáról olvastam, hogy a külföldi zenélésért kapott napidíjából játékokat vásárolt a gyerekeinek, miközben otthonról magával vitt ételt evett.
– Ő karnagyként, zeneszerzőként és karmesterként dolgozott a Magyar Állami Népi Együttesben. A szocializmus éveiben kiváltságnak számított, hogy kimehettek turnézni Nyugat-Európába, sőt Amerikába vagy Japánba is. A táncosok, zenészek általában vendéglőbe jártak a napidíjukból, és élvezték a külföldi tartózkodást. Apukám meg teli bőrönd hazai konzervvel érkezett, ezeket melegítgette titokban a szállodában, hogy ne kelljen ételre költenie. Az összespórolt pénzből ajándékokat vásárolt nekünk: hét gyermekének és a feleségének. Minden hazaérkezése valóságos kiskarácsony volt.
Ez nagyon szoros családi kötelékekre vall. Ez kitart még ma is?
– Fontosak vagyunk egymásnak, testvéreimmel és édesanyámmal napi kapcsolatban állunk. Édesapám tavaly meghalt, nagyon nehéz volt őt elengedni. Neki mindene volt a családja, nagyon szeretett minket, és rengeteget kaptunk tőle. A mai napig igyekszünk összejárni, bár most ez a vacak vírus megnehezíti a dolgunkat, ráadásul van olyan testvérem is, aki külföldön él. Videóchates találkozókat szoktunk tartani, amikor előre megbeszélt időpontban fölhívjuk egymást egy alkalmazáson keresztül. Anyukám névnapját közös kirándulással ünnepeltük meg, hogy ne zárt térben legyünk, hiszen sokan vagyunk, sokfelől jövünk.
A feleség- és anyaszereptől mindent megkapott, amire valaha vágyott?
– Alapvetően igen, szeretek anyuka és feleség lenni. Élvezem, hogy a magam főnöke vagyok. Ráadásul kitűnő a csapatom, csupa szimpatikus családtag. Jó a társaságukban lenni. Én osztom be az időmet úgy, ahogy akarom. Például ha gyönyörű az idő, és kedvem támad kirándulni, akkor nem habozok, elindulok. A házimunka nem olyan, mint egy munkahely, ahova reggel nyolcra kell megérkezni, és ötig ott maradni. Helyette huszonnégy órás műszak van. Talán ellentmondásnak tűnhet, de egyfelől teljesen a magam ura vagyok, másfelől mindenben a többieket szolgálom. Anyukám mindig azt mondta, amikor panaszkodtam, hogy nem győzöm a házimunkát: „ne aggódj, Julikám, nyugodtan hagyd ott, feküdj le aludni, senki nem fogja megcsinálni helyetted, minden feladat megvár”. Szeretem a rendet és a tisztaságot, de ha nem akarok belebolondulni, nem árt egy kis lazaság. Én főzöm meg az ételt, így tudom, hogy mi kerül a gyomrokba. Sok minden megterem a kertünkben, semmit nem permetezünk, és ősz végére megtelik a pincénk az elrakott gyümölcsökkel, zöldségekkel.
A család mellett sok másra jut időm, kitanultam például a bútorfestést. Itthon csinálhatom, és mindig annyi megbízást vállalok, amennyi éppen belefér. Kiszámoltam, mennyi pénzt keresnék, ha fizetést kapnék az összes elvégzett munkámért: a bébiszittertől a fodrászon, a sofőrön, a menedzseren, a takarítónőn, a mentálhigiénés szakemberen át a szakácsig itt minden én vagyok. Komoly összegbe kerülnének azok a biolekvárok és -befőttek, amelyeket itthon készítek. A hivatalosan „láthatatlan” munkáimmal én is összehozok egy teljes fizetést. Tehát nem arról van szó, hogy ne dolgoznék, ne keresnék pénzt, hanem hogy az ellenértéket nem kapom kézhez. Mindezt nem árt időről időre újra tisztázni ahhoz, hogy ne érezzem fölöslegesnek, értéktelennek, haszontalannak magamat.
A bútorfestésen kívül mivel foglalkozik még szívesen?
– A kézművességnek mindenféle ága nagyon érdekel, de legjobban kirándulni szeretek. Ez jelenti az igazi feltöltődést. Felkapaszkodni egy hegycsúcsra, gyönyörködni a kilátásban… Főleg, ha sikerül eljutni a Magas-Tátrába, ami mostanában sajnos esélytelen. Minket az édesapánk minden nyáron az akkori Csehszlovákiába vitt kirándulni, és mélyen belénk égett a hegyek szeretete. A közös családi nyaralások helyszíne is mindig valamelyik hegység, idén a Mátrában voltunk.
Kutyákkal is nagyon szerettem foglalkozni. Nagyon szép időszak volt, amikor talált keverék kutyánkat tanítgathattam. Bogáncs már azóta sajnos nem él. Zsámbékon többször is előadtunk színdarabot, amiben ő volt a főszereplő.
Honnan ered ez az érdeklődés?
– Amióta az eszemet tudom, nagyon szerettem a kutyákat. Gyerekkoromban egy budai bérház negyedik emeletén nem tarthattunk állatot, a szüleim nem engedték. Utólag megértem őket, de akkor nem tudtam mire vélni a tiltást. Anyai nagypapám gazdatisztként dolgozott a régi időkben, természetközeli ember, nagy állatbarát és szenvedélyes vadász. Ilyen szempontból rokon lelkek voltunk, éreztem is, hogy szeret engem ezért.
A sok gyerek mellett és a mindennapi rohanásban hogyan tudják megszervezni a férjével, hogy mindig elérhetőek legyenek egymás számára?
– Nem könnyű… A legtöbb párral úgy van, nyilván velünk is, hogy a kettesben töltött időket olykor felfalja a napi rutin. Ilyenkor mindig észbe kapunk, és próbálunk kitalálni valamiféle rendszert, megbeszéljük, mikor, hogyan tudunk többet együtt lenni. Egy ideig működik, aztán megint felborítják a teendők. Állandó, kényes egyensúlyjáték. Senkinek sem jön össze magától, minden házaspárnak oda kell rá figyelnie.
A házastársak közötti mély érzelmi kapcsolódást is folyamatosan építeni kell?
– Állandó erőfeszítés, hogy ne egymás mellett, hanem valóban együtt éljünk. Hogy elmondjuk egymásnak a bennünk zajló, mély történéseket, ahhoz kell a meghitt együttlét. Nem lehet ezeket a dolgokat ebéd közben elmesélni. Ha nem szakítunk erre tudatosan időt, akkor megtörténik, hogy nem osztunk meg a másikkal számunkra fontos dolgokat, és döntő dolgokról maradunk le a másikkal kapcsolatban. Megfigyeltem, hogy ha egy bennem zajló lelki folyamatot nem tudok megosztani a férjemmel, akkor elmondom egy barátnőmnek, mert kikívánkozik belőlem. Így aztán később, amikor lenne rá alkalom meg lehetőség, elfelejtem a férjemnek is elmesélni, mi zajlik bennem. Figyelni kell arra, hogy a fontos dolgokat neki mondjam el először.
Az ádvent, a közösen megélt hit és a közös öröm segít mindebben?
– Most, a járványhelyzetben a férjem sokkal többet van itthon. Máskor ádvent idején rengeteg a fellépése, felnőttek és gyerekek várják az országban mindenfelé. Most meg többnyire nem kell sehova mennie, ami számomra igazi ajándék.
