Vivod Mária (Szögi Csaba felvétele)
A zentai Városi Múzeum hagyományosan megtartott Székely Tibor-emlékestjének apropóján beszélgettünk dr. Vivod Mária újvidéki születésű néprajzkutató-antropológussal. Korábban a Claude Lévi-Strauss munkásságát ismertető kiállítását mutatta be ugyanitt, majd ezt követően Vargyas Gábor vietnámi terepmunkáját, többek között az ott élő brú kisebbség életmódját feldolgozó tárlatát közvetítette Zentára. Vargyas munkájától is megihletve három hónapot töltött maga is Vietnámban, ugyancsak a brúk egyik falujában.
Camera asiatica című, fotókat és helyi használati tárgyakat tartalmazó összeállítását rendkívül közvetlen és barátságos hangnemben mutatta be.
Vietnámban az általad meglátogatott brú törzs kisebbségnek számít. Látsz-e összefüggést, párhuzamokat közöttük és a vajdasági magyarság között?
– Ezen igazából így még nem gondolkodtam el. Talán abban látok némi párhuzamot, hogy több vietnámi kisebbség is ellenszegült az ország többségi népének, amikor az USA-val folyt a háború. A második világháború idején az itteni magyarság többféleképpen foglalt állást, voltak, akik az egyik, voltak, akik a másik oldalon harcoltak, de akadtak olyanok is, akik igyekeztek semlegesek maradni. A vietnámi kisebbségek ellenszegülő része alaposan megfizette ennek az árát, hiszen azóta is felügyelet alatt állnak. A 2000-es években lezajlott egy kisebbfajta forradalom, melyben a kisebbségek a jogaikat követelték. Nálunk ilyesmi nem történt. Talán azért, mert a vajdasági magyar ember megszokta, hogy napról napra nehezebb a helyzete, amikor a jövőbe tekint, azt bizonytalannak látja, míg ők máig hisznek benne, hogy a jövő csakis jobbat hozhat a számukra. Ez lehet az egyik alapvető párhuzam, egyben különbség.
Téged elsősorban mi motivált, hogy vállalkozz erre az útra?
– Délkelet-Ázsia eleve mindig is foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy Közép-Európa és a Balkán szakértőjeként tartottak számon egészen a 2010-es évek elejéig. Aztán az egyik kollégám meghívott a Fülöp-szigetekre, hogy segítsek a kutatásaiban. Ott töltöttünk néhány hónapot, és azonnal nagyon megszerettem a térséget és az ottani embereket. Ekkor merült fel bennem először, hogy a régió többi országába is ellátogassak, megismerjem az ottani népeket, köztük a kisebbségeket is. A következő célországnak Vietnámot néztem ki. Az egyik kolléganőm figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert ha eddig a Fülöp-szigetek volt a szívem csücske, könnyen meglehet, hogy Vietnám ezt megváltoztatja, és abba az országba leszek szerelmes ezentúl. És pontosan ez történt velem! (Nevet) Jártam még utána Kambodzsában, Hongkongban stb., de most is Vietnám szerepel az első helyen a szívemben, aztán öt üres hely, és csak utána jön a többi…
Te voltál az első fehér nő, aki ellátogatott a brúkhoz. Milyenek voltak az első benyomások, úgy az egyik, mint a másik oldalról?
– Az én első benyomásom hatására fél órával a megérkezésem után kezdtek elfáradni az arcizmaim a folyamatos mosolygástól, miközben főképp a helyi gyerekek vettek körül, akik számára legalább olyan érdekes voltam, mint egy táncoló medve. Érintgettek, simogattak, szerették volna megfésülni a hajamat. Aztán egy idős asszony „megmentett”, magával vitt az otthonába. (Nevet) De gondolom, az antropológus elődeim is mind átestek valami hasonlón, és egyébként alapvetően élveztem a helyzetet. És ami a legfontosabb, szeretve éreztem magamat. Ezért is szívesen emlékszem vissza rájuk, és igazából ez a kiállítás is ebből az okból született.
Megragadott az a gondolatod, hogy a fényképezés hidat képez a kultúrák között. Hogyan tudnád ezt kifejteni kicsit bővebben?
– A fotózás soha nem egyirányú folyamat. Nemcsak azt fényképezzük le, amit látunk, hanem leginkább azt, ahogyan látunk. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy akit erre a célra kiválasztunk, hogyan fog erre reagálni. Az a horizont, amit ez a kölcsönös viszony megnyit, óriási. Az értelmezése is hatalmas lehetőségeket nyújt!
Jelenleg mivel foglalkozol?
– A bázisom Újvidék, mostanában nem is igen mozdulok ki onnan, elsősorban a járvány miatt. Az alma materem viszont Strasbourg, ott fejeztem be az egyetemet, ott karoltak fel, és ők is támogatnak a kutatásaimban. Egyébként szabadúszó vagyok, akkor tudok pénzt keresni, amikor szerződést kötök. Ezért is van szükségem olyan biztos pontokra, amit ez a két város nyújt. Jelenleg egy militáris antropológiai projekten dolgozom.
Nem először jársz Zentán…
– Ó, itt én már teljesen otthon vagyok! Több kiállításban is közreműködtem a múzeummal. Pejin Attilával remekül együtt tudok dolgozni, bármilyen kiállítható anyagom van, Zentára mindig számíthatok a tárlatot illetően.
Fontosnak tartod, hogy kisebb településekre is elhozd a munkáid gyümölcsét?
– Nem egyszerűen fontosnak, hanem esszenciálisnak! Hiszen mi értelme volna az egésznek, ha nem látnák mindazok az emberek, akik egyébként nem jutnak el azokra a helyszínekre, ahol én megfordulok, és ahonnan anyagot gyűjtök, feldolgozok? Elsősorban az ő számukra szeretnék ezáltal feltárni egy-egy kis ablakot a világra.
Mennyire tartod jelentősnek Székely Tibor életművét? Esetleg látsz-e valami párhuzamot a kettőtöké között?
– Én nem tartoztam azok közé a kisgyerekek közé, akik Székely Tibor akartak lenni, én mindig indián szerettem volna lenni. (Nevet) Természetesen olvastam a munkáit. Egyébként akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy azzal szeretnék foglalkozni, amit most csinálok. Az első szerelmem az irodalom volt, legelőször francia nyelvet és irodalmat végeztem az újvidéki BTK-n. Hogy hogyan jutottam el az antropológiáig, szinte a mai napig sem tudom. Valószínűleg úgy, hogy egyszer az egyik kolléganőm elvitt egy ilyen előadásra. Utána egyszerre csak elkezdtem magam benne otthon érezni – akárcsak a brú faluban vagy épp Zentán. Ebből a szempontból tehát mondhatni, én a Székely Tibor-i hagyománynak amolyan mellékproduktuma vagyok. Mint amikor az almafa egyik ágát más gyümölccsel szemzik be, és egyszerre csak ott körte fog teremni…
