Belekóstolt a külföldi életbe, tetszett neki, mégis visszajött Magyarországra. A különös hangzás mellett a jó embereket keresi, s egyáltalán nem baj, ha az irodalom vegyül a zenével. A sportot és a művészetet össze lehet hasonlítani, s bár vannak közös dolgok, mégis teljesen más a két ágazat. Magyarnak lenni jó és érdemes, mert a magyar ember rendkívül tehetséges. Nemes Tamás könnyűzenei menedzsert különös életúttal áldotta meg a sors.
Részt vesz az oromi Malomfesztivál szervezésében, nemrégiben pedig Zentán járt a Sexnuggets nevű zenekar kísérőjeként. Beszélgetés a menedzserlét kihívásairól, az elvárásokról és a Kistehén zenekarról.
• Mi a feladata egy könnyűzenei menedzsernek?
– Szerintem a menedzser feladata vagy pozíciója, az egy picit… sok minden. A zene és a zene eljuttatása egy szellemi teljesítmény. Egyszerre kell producernek és zenésznek lenni, nem árt hallani is azt, amit az énekes vagy a zenekar előad. E mellé társulnak még a klasszikus feladatok, ilyenek a promóciós teendők, a hely- és koncertfoglalások. A menedzsernek az a dolga, hogy mindig rajta legyen a keze az együttesen, ebből eredően nagyon közeli kapcsolatot kell kialakítania a zenekari tagokkal.
• Mennyire kell egyensúlyozni a külső elvárások és egy-egy banda kívánságai között?
– Én azokat a produkciókat szeretem – és ezáltal keresem is –, amelyek nem akarnak megfelelni ezeknek a kikötéseknek, hanem véleményformáló, önálló identitású erővel rendelkeznek. Ha azt érzem, hogy eredeti tartalma van, hiteles tud lenni a performance, akkor szükséges kiemelni a tömegből. A menedzser egy picit hamarabb meglátja a zenekarban azt, amire mások felfigyelnek később, és ez nagyon izgalmas. Nem baj, ha az ember tisztában van a trendekkel, ismeri az igényeket, és tudja, hogy mennyire helyezhető el a palettán az adott produkció. A következő kérdés itt az lehetne, hogy mi a fontosabb: a siker vagy az átadott üzenet? Ez viszont már rendkívül komplex kategória.
• Mindig egyfajta különleges mondanivalóra kapod fel a fejed a formációk esetében?
– Van olyan eset, amikor a zene fog meg, utána az emberek, de előfordult már az ellentéte is. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a személyeket ne tartsam nagyszerűnek, és csak a produkciót értékeljem. Persze biztosan van ilyen, csak én nem így működöm. Sportos metaforával élve lehet valaki a leggyorsabb a világon, közben egy pocsék ember, de a tévéképernyőkön úgyis a hatékonyságot látja mindenki. A sport teljesítményorientált tevékenység, a zene egy kicsit másként működik, és az alapállítás nem minden esetben állja meg a helyét ebben a művészetben.
• A nemrégiben Zentán koncertező Sexnuggets mellett a Kistehén zenekar útját is te egyengeted. Velük mi a helyzet?
– Nem egyszerű történet. Amikor nagyot ment a Kistehén, teljesen más körökben mozogtam. Egy multinacionális cégnél dolgoztam, amiből később elegem lett. Gyerekkorom óta imádtam a zenét, mindig ott forgolódtam körülötte, bizonyos hangszereken játszottam, saját bandám volt, de egyáltalán nem olyan dalokat bömböltettem otthon, mint a Szájbergyerek. 2013–14-ig szerintem egyetlen Kistehén-albumot sem hallgattam végig. 2012-ben tértem haza Londonból, de nem úgy készültem, hogy Magyarországon maradok, és ezt a kedvesemmel, a családommal is tudattam. Aztán amikor már negyedik, ötödik éve indultam volna Angliába, közben folyamatosan kooperáltam a Kistehénnel, elgondolkodtam, hogy a kettő nem megy együtt. Egy évig kőkeményen azon voltam, hogy újra a szigetországba kerüljek, de nem sikerült. Ez alatt az időszak alatt a zenekar gyorsan három menedzsert elfogyasztott, és jött az, hogy visszarendeződünk. Nagyon friss és meleg még az egész, mert novemberben kezdtünk újra dolgozni, akkor viszont egy olyan lemez jelent meg, amely tényleg figyelemre méltó szintlépés a zenekar életében.
• Azt tudjuk, hogy a multinacionális cégnél töltött kaland után költöztél ki Londonba. De miért jöttél vissza Magyarországra?
– Hát… merthogy, miért? Szeretnék sokkal jobban beszélni egy másik ország nyelvén, de abban biztos vagyok, hogy soha nem tudok olyan mélységekről és olyan intenzíven beszélni dolgokról, mint magyarul. Ráadásul egy más generáció vagyok, mert nem mondom, hogy az orosz nem világnyelv, de én még azt kaptam. Az angolról nem úgy elmélkedek, mint a gyerekeim. Kell, remek és imádom, felnőttként is lehet játszani vele, de mégiscsak magyar vagyok. Igazából azért jöttem haza, mert itt tök jó. A magyar ember borzasztó tehetséges, és számomra nehéz összehasonlítani más nemzetekével.
• A Queen életrajzi film kapcsán sok helyen felmerül a kérdés, hogy egy zenekar életében elérkezik egy pont, amikor a tagok szólókarrierbe vagy más projektbe fognak. Menedzserként erre mennyire kell ügyelni?
– Inkább arra érdemes figyelni, hogy milyen indíttatásból épít párhuzamos karriert a frontember. A zenekarnak nem feltétlenül baj, hogy egy tag belefog ebbe, a menedzsernek meg nyilván gazdasági kérdés. A szellem szabad, nyugodtan szárnyalhat, de fontos elmondani, hogy mivel jár ez, aztán úgyis az egyéni mérlegelés dönt. Ott van Kollár-Klemencz László esete, amely nagyon szerencsésen rakódott össze. Lassan már íróként is számon tartják, annak ellenére, hogy elsősorban előadóként ismerjük. A Rájátszásban például nagyon erősen kialakultak a párosok, érdekes energiák adódtak össze. Beck Zoli meg Háy János, Grecsó Kriszitán és Kollár, akkor Erdős Virág, s próbálták bevonni a fiatalokat is. Ez egyáltalán nem baj, sőt. Nagyon jó, hogy az irodalom benne van ebben.
