Csokonai Vitéz Mihály – Petőfi Sándor verse szerint – betért borozgatni barátjához, egy kálomista paphoz. A hordóból kiütött dugó helyére csapot kellett volna tenni, s a pap Csokonait szalasztotta érte, míg ő a lukon tartotta a kezét. Ám a költő sehol sem lelte a csapot, ezért a szomszédba sietett kölcsönkérni. Ott azonban lakodalom zajlott. S mi történt Csokonaival? Megtudhatjuk a vers befejezéséből: És ím az étel és bor mellett / És a zenének hanginál / Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály.
A finom nedű tehát elfolyt, a csap és a pap pedig az idők folyamán szólásként lett ismert: Otthagy csapot-papot. Mégsem a vers vagy a szólás foglalkoztat ezúttal, hanem csupán egy aprócska kötőjel, amely Petőfi versében – érthető okok miatt – még nem szerepelt, mostanság viszont ismét gyakran vesszővel igyekeznek fölváltani. Korántsem csupán ebben a példában.
Az otthagy csapot-papot szólásban ugyanis a csap és a pap összetett szóvá (álikerszóvá) alakult, ezáltal pedig jelentésváltozáson esett át, csupán forrásában kötődik az eredeti tartalomhoz. Ha ugyanis valaki otthagy csapot-papot, az általában sem csapot, sem papot nem hagy faképnél, hanem semmivel sem törődve otthagyja (félen) a munkát, mindent; vagy éppen azt is jelentheti, hogy hirtelen, köszönés nélkül távozik.
A mellérendelő összetett szavak közül számos egybeírandó, a többi pedig kötőjellel. Valójában ez jelzi az összetételt, tehát semmiképp sem váltható át a kötőjel vesszőre, mert akkor halmozott mondatrésszé (ill. önálló szavakká) alakul az összetett szó, tartalmában pedig rendszerint teljesen mást fejez ki, mint kötőjellel, legalábbis módosul a jelentése. Lássunk néhány példát!
„…boldog, boldogtalan birkával foglalkozik”. A szerző nyilván azt akarta elmondani, hogy válogatás nélkül bárki, mindenki birkát tart, miközben azt írta le, hogy a boldogok és a boldogtalanok tenyésztik ezt a jószágot, kimarad viszont mindenki, aki nem sorolja magát sem a boldogok, sem a boldogtalanok közé.
„Amíg a felnőttekkel beszélgettem, a gyerekek sürögtek, forogtak.” Már a sürög szóból kiolvasható a sürgés-forgás, vagyis az élénk tevékenység. Ebben a mondatban legfőképp az a zavaró, hogy a forgás is hangsúlyozottá válik, pedig könnyen lehet, hogy egyetlen gyerek sem kezdett el forogni.
„Szívvel, lélekkel dolgoztak.” Inkább azt gyanítom, hogy kézzel vagy fejjel, esetleg lábbal végezték a munkájukat, de ezt lelkiismeretesen, nagy odaadással tették volna, ha azt írjuk, hogy szívvel-lélekkel.
Aki úton, útfélen panaszkodik, annak örökké az úton vagy az út szélén kell járnia ahhoz, hogy elmondja bánatát; ha úton-útfélen teszi ezt, akkor tkp. bárhol panaszkodhat. Ugyanezt jelenti a lépten-nyomon. Aki tűzön-vízen át törtet, az nem szükséges, hogy útja során akár tüzet vagy vizet lásson, ám ha tűzön, vízen át teszi ezt, annak bizony ezzel a két elemmel kell megküzdenie. Ha pedig fűnek, fának tartozunk, akkor nincs okunk panaszra, hiszen ennek a két növénynek könnyedén lerójuk adósságunkat; nem úgy, ha fűnek-fának adósak vagyunk, mert az bizony nagy anyagi s alighanem lelki terhet is jelent számunkra. És kapkodhatunk fűhöz-fához, amikor követelőznek a hitelezők.
