Mai írásunk kiindulópontja egy tóthfalui beszélgetés, melynek során a helybeli lakost új ismerőse megkérdezi, hogy Tóthfalun lakik-e, mire ő azt feleli: nem, hanem Tóthfaluban. Csakhogy a válasz határozottsága ellenére némi kétely fogalmazódik meg benne, hogy tulajdonképpen hol is lakik, Tóthfalun-e, ahogy az idegen mondta, vagy Tóthfaluban, ahogyan ő érzi. Mindannyian találkozhattunk már hasonló dilemmával. Nyilván nem elmélkedünk álló nap azon, hogy egyes helységnevekhez, amikor helyhatározóragot kapnak, külviszonyrag járul-e, avagy belviszonyrag, de valójában erről a nyelvészeti kérdésről van szó, amikor furcsálljuk, hogy a magyarországi rádióbemondó a Palicsba vezető útról beszél, amikor munkahelyi eszmecsere támad abból, hogy egy rendezvényt Keviben vagy Kevin tartottak-e meg, vagy amikor azon töprengünk, hogy a magyar fociválogatott Nagyszombatban játszotta-e mérkőzését, vagy Nagyszombaton.
A kiinduló talányra adhatunk rövid és hosszabb választ is. A rövid úgy hangzik, hogy a számunkra ismerős magyar helységnevekhez általában külviszonyragot fűzünk (-on/-en/-ön, -ra/-re, -ról/-ről), míg azokhoz, amelyeket a nyelvhasználó idegennek érez, legtöbbször belviszonyragot kapcsol (-ban/-ben, -ba/-be, -ból/-ből). Így érhetővé válik a rádióbemondó furcsa szóhasználata (nekünk Palicson, neki Palicsban), ugyanakkor nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért mondjuk így: Törökfaluban, Keviből, Apatinba, Zomborban, Tóthfaluból (és nem Törökfalun, Keviről, Apatinra, Zomboron, Tóthfaluról), holott ezek a helynevek számunkra ismerősek, nem érezzük őket idegennek.
A bővebb válasz kedvéért bele kell mélyednünk a földrajzi nevek helyhatározós ragjainak kérdésébe, azon belül is a helységnevek toldalékolásába.
A Nyelvművelő kéziszótár úgy fogalmaz, hogy a magyar helynevek egy részét a -ban/-ben raggal formáljuk határozóvá (Sopronban, Komáromban, Egerben), más településneveink viszont -on/-en/-ön ragot vesznek fel (Makón, Gyulán), ide tartoznak a halom, hegy, hely, patak, sziget, vár, várad utótagúak. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda a Magyar nyelvhasználati szótár alapján részletes listát közöl a típusokról. E szerint a magyar – de nem csupán a magyarországi – helynevek nagyobbik részéhez külső helyhatározóragot fűzünk. Ide tartoznak:
– a magánhangzóra végződő nevek (az i végűeket kivéve): Ajkán, Komlón, Magyarkanizsára, Zentán, Topolyáról, Szabadkára;
– a bánya, halom, háza, hely, patak, sziget, telek, vár, várad utótagúak: Besztercebányán, Királyhalomról, Sárospatakon, Péterváradra;
– valamint a mássalhangzóra végződő nevek többsége: Budapesten, Újvidékre, Szegedről, Horgoson, Nagybecskereken.
A magyar helynevek kisebbik része belviszonyragot kap. Az idetartozó típusok:
– a falu és a szombat utótagúak: Tóthfaluban, Törökfaluból, Nagyszombatban;
– az i, j, ly, m, n, ny, r végűek egy része: Keviben, Zomborban, Komáromban, Debrecenben, Apatinban, Egerben, Zimonyban.
E lista ismeretében már könnyen el tudjuk helyezni a típusok közé az említett kérdéses településneveket: Tóthfaluban, Törökfaluban – falu utótagúak; Keviből – i végű; Apatinban, Zomborba – mert n-re vagy r-re végződik. Sorjáznak azonban azok a példák is, amelyek ugyan a második típusba tartoznának a végződésük alapján, mégsem „szabályszerű” helyhatározóragot kapnak, vagy bizonytalan a toldalékolásuk: Fehértemplomra (vagy Fehértemplomba?) utazunk, bár m-re végződik, Majdányon (esetleg Majdányban?) vívják a focimérkőzést, holott ny-re végződik, Egyházaskéren termesztik a fokhagymát, pedig r végű.
A helységnevek toldalékolására vonatkozó magyarázat – még ha jeleztem is, hogy a rövidebb válasz után a bővebb kifejtés következik – egyre csak bonyolódik, és mindinkább zavarossá válik, mégis egyre világosabban kirajzolódik a következtetés, amelyet a típusok fölsorolása, a kivételek számbavétele és a bizonytalan alakok említése után megfogalmazhatunk. Nem adható mindenre kiterjedő szabály, nincs pontos lista, amelyből kikereshetjük (és például egy beszélgetés során bizonyíthatjuk) minden kétséget kizáróan, hogy az adott helységnév mely toldalékot veszi fel, sőt nem is nevezhetjük ezeket szigorú szabályoknak. Inkább olyan szabályszerűségeknek, amelyek alól – mint látjuk – bőven van kivétel. Fontos hangsúlyozni, hogy a szabályszerűségeket a nyelvhasználatból szűrték le, nem úgy kell tehát elképzelni, hogy nyelvészek a négy fal között összeülnek, megalkotják a szabályrendszert, majd alkalmazzák a gyakorlatban; hanem a nyelvhasználatban megfigyelhető hasonlóságokból állapítottak meg bizonyos főbb jellegzetességeket, amelyek korántsem általános érvényűek. Vitás esetekben pedig mindig a helyi nyelvszokás az irányadó. Ez a magyarázata annak, hogy az írásunk elején említett beszélgetésről azt mondjuk, Tóthfaluban hangzott el, és nem Tóthfalun.
