Torok Orsolyával néhány évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Az életvidám, mindig mosolygó szabadkai lány munkája mellett évek óta citeraoktatással foglalkozik. Egy kávé mellett megkértem, hogy meséljen nekünk arról, hogyan fogott bele ennek a hangszernek a tanításába, és milyen kihívásokkal jár sok különböző helyen oktatni.
• Hogyan kerültél kapcsolatba a népzenével?
– Középiskolás koromban ragadott meg ez a világ. Akkoriban két osztálytársam elkezdett a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ Szalagfűző népdalkórusában énekelni.
A nagynéném is tagja volt a kórusnak. Megkérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem nekem is bekapcsolódni. Elmentem néhány próbára, és egyre jobban megtetszett. Egy másik középiskolai barátnőm kicsi kora óta citerára járt. Megkért, hogy tartsak vele az egyik próbájára. Elkezdem az énekléssel egyidejűleg citerázni a szabadkai Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületben. Nagyon jó volt, hogy fiatalok közé kerültem. A csoportvezetők úgy tanítottak bennünket énekelni és citerázni, mintha kinyitottak volna számunkra egy ajtót, amelyen egyedül kell átmennünk. Ennek köszönhetően egyre jobban a magaménak éreztem ezeket a tevékenységeket. Nem volt bennem megfelelési kényszer. A középiskola végéig mindkét helyre jártam. Amikor a citeracsoportban a fiatalok közül többen egyetemre indultak, vagy dolgozni kezdtek, nagyon kevesen maradtunk. Ekkor a barátnőmmel, Fehér Violával úgy gondoltuk, hogy megpróbáljuk átadni a tudásunkat a kisebbeknek. Nem tudtuk, hogy miként tegyük vonzóvá a gyerekek számára a citerázást, hiszen Szabadkán több iskola utáni szakkör, sportegyesület közül választhatnak. Úgy határoztunk, hogy az lenne a leghatékonyabb, ha személyesen elmennénk az általános iskolákba. A gyerekek nyitottak voltak, és megalakult az első citeracsoportunk. Kezdetben sokan voltak, ám néhány hónap alatt lemorzsolódtak. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy annak idején belefogtunk ebbe. Az első csoportunk tagjaival baráti viszony alakult ki, mivel nem volt nagy korkülönbség köztünk. Nem tudtunk mit kezdeni a mester-tanítvány viszonnyal, mert nem éreztük magunkat mestereknek. Különféle népzenei vetélkedőkre jártunk, eredményeket is értünk el. Voltunk a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőn, a muzslyai Szilasi-napon. Jó érzéssel tölt el, hogy annak ellenére, hogy nem ezt tanultuk, eredményesen zártuk ezeket a találkozókat.
• Miért pont a citera?
– Annak idején hallottam Szöllősy Vágó Lászlót citerázni, és elbűvölt a játéka. Amikor elkezdtem járni a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületbe, ő és a felesége tanítottak bennünket citerázni. Mindig is követendő példának tartottam őket. Játék közben nyugalom áradt belőlük. Kisebb koromban a zeneiskolában hegedűre jártam. Hobbiszinten zongorázok és gitározok. Az idő múlásával azt vettem észre, hogy egyre nagyobb igény van a citerára. Jelenleg egyedül foglalkozom a csoportokkal. Szabadkán van egy nagycsoportom, két éve kezdtem oktatni gyerekeket Ludason, tavaly pedig Tóthfaluban és Hajdújáráson. Bajmokon is megkezdtem, de sajnos megakadt az egész. Tervezem újrakezdeni, mivel ott is voltak érdeklődők. Az egész oktatás versenyfutás az idővel. Egyeztetni a gyerekekkel, buszra szállni, utazgatni. Megéri, mert a gyerekek citerázás közben gyakorolják a koncertrációt, a türelmet, fejlesztik a finommotorikát. A citera készséget fejleszt, hiszen játék közben nemcsak a szöveget kell memorizálni, hanem az ujjak játékát is. Ezek szerintem fontosak. Nemhiába volt régen minden házban citera, hiszen az alapvető emberi dolgokat tanítja meg.
• Mennyire nehéz a gyerekekkel együtt dolgozni?
– Nagyon sok pedagógiai és pszichológiai tanulság van ebben. Sokat tanulok tőlük. Mindez csoportoktól függ. Faluhelyen a csoport tagjai ismerik egymást, nincs bennük feszélyezettség, hogy mások előtt kell játszani, tehát oldottabb a hangulat. A városiak kezdetben nem ismerik egymást. A gyerekekkel nem szokott gondom lenni. A citerázásban az a legszebb, hogy mindenki a saját stílusa szerint játszik. Úgy is szépen szól, ha ugyanazt a dalt játsszuk. Volt olyan gyerek, aki azt mondta, hogy könnyebben tud ülve citerázni. Mindenhol állva tanítottam, és én is úgy játszom. Úgy gondoltam, hogy nem az a lényeg, hogy ülve vagy állva játszik, nem érdemes ilyen részleteken fennakadni. Annak idején engem is hagytak kibontakozni, így én is ezt teszem. Azt is észrevettem, hogy a citera rezgései megnyugtatják a gyerekeket. Néha megtörténik, hogy beléjük bújik a kisördög. Ilyenkor azt szoktam nekik mondani, hogy pakoljunk össze, és menjünk haza. Minthogy ide nem azért jövünk, mert kötelező citerázni, hanem mert szeretünk citerázni. Úgy gondolom, hogy bármilyen hangszert oktatunk, meg kell adnunk a szabadságot. Lehet, hogy fáradságos az oktatás, de én ajándéknak érzem.
• Nemrég a Ludasi Népzenei Tábor oktatója voltál. Milyen élményekkel tértél haza?
– Jól éreztem magam, fárasztó volt, de nagyon tartalmas. A táborokban sokkal többször találkozunk a gyerekekkel. Az idén másodszor vettem részt citeraoktatóként a Ludasi Népzenei Táborban. Öt nap alatt intenzívebben lehet haladni, mint amikor hetente egyszer találkozunk. Az idén összeállítottam egy kottaolvasós füzetecskét, és ez nagyon tetszett a gyerekeknek. A tábor ideje alatt a foglalkozásokon kívül is van lehetőségünk megismerni a gyerekeket. Ilyenkor ők is látják, hogy mi is emberek vagyunk, megszűnik a tanár-diák viszony.
