A világhálón néhány nappal ezelőtt jelent meg a hír – Horgászat-Vadászat című rovatunk érintőlegesen foglalkozott vele –, hogy Magyarországon választott tantárgyként a horgászás be fog kerülni az iskolákba. Azonnal felmerült a kérdés: mi volna, ha erre nálunk is sor kerülne? A viccekben ilyenkor a válasz: a fejlett horgászkultúrával rendelkezőkről van szó.
KIMARADTUNK NÉHÁNY ÓRÁRÓL
A kívülállóknak mondjuk – a horgászok tudják –, hogy nálunk nincs és soha nem is volt horgászvizsga. Horgászengedélyt bárki válthatott, ezt semmilyen feltételhez nem kötötték, és aki kiváltotta, az horgász lett. Akár tudott valamit, akár nem. Felcsalizni a horgot, bevetni, megakasztani a halat, kifogni, hazavinni, megenni… Mit kell ehhez tudni?
Ha valamit rosszul csinált a horgász, akkor nem fogott halat, és ez azt jelentette, hogy nem tud. Ha volt fogása – mert mindent jól csinált –, akkor úgy vette, hogy tud. A kifogott hal mennyisége azonban nem a horgászkultúra színvonalának a mutatója.
A probléma abból ered, hogy sok horgász nem tudja, milyen halat fogott. Mivel nem kellett vizsgáznia, nem tanulta meg. És az sem tanulta meg a maga idejében, sőt később sem, aki őt tanította. Meg annak tanítómestere sem ismerte a halakat. A halismeret elmaradása ősidők óta jellemző horgásztársadalmunkra, és a gyökerektől a lombozatig mindenütt jelen van. Ennek tényét többféleképpen leplezték. Leginkább népies elnevezésekkel illettek bizonyos halat, vagy valami csinálmánynevet használtak, mondva, feléjük így hívják. Tehát ha választott tantárgy lesz a horgászás, elsőként a már meglett horgászoknak illene beiratkozniuk. Akár távhallgatóként, vagy online és névtelenül, nehogy kiderüljön.
HOGYAN ESSZÜK MEG AZ UTOLSÓ KANNIBÁLT?
A dolgok pillanatnyi állása szerint – így első ránézésre – a szóban forgó választott tantárgy oktatásához nélkülözhetetlen tanerő teljes hiányának vagyunk szemtanúi. Ez elsősorban a halismeretekre vonatkozik, és szándékosan nem mondunk haltant. Mert egy választott tantárgy szórakoztató, népszerű és könnyed kell hogy legyen, nem pedig nyűg. Tehát lazulásról, nem pedig halnevek biflázásáról kell szólnia a történetnek. Ugyanakkor benne kell lennie a pakliban annak is, hogy aki horgász, és halat fog, annak tudnia kell, mit fogott. Kezdetben nagyjából, körülbelül, megközelítőleg… de egyszer majd pontosan is.
Tápai Sándor hírneves versenyhorgász és tanítványa, Bitó Adrián (Fotó: Buzás Mihály)
Ha az a cél, hogy kivigyük a gyerekeket a tanteremből, elcsaljuk őket a számítógép elől, és okostelefon helyett négyméteres spiccbotot nyomjunk a kezükbe, akkor a horgászás választott tantárgyként való bevezetése remek ötlet. De csak akkor lesz eredményes, ha a horgászásban megtalálják magukat. Szóval ha menni fog nekik.
Meg ha tudják, mit fogtak. A vízparton pedig ellazulnak, nyugodtabbak lesznek, ritkábban tör rájuk a rapli… De ha nem megy, és nem tudják, mit csinálnak, akkor örömük sem lesz benne. Mi pedig elpuskázzuk annak lehetőségét, hogy sikerélménnyel gazdagodjanak. Tehát elsősorban a felnőtteknek kell felnőniük a feladathoz.
NYOMASZTÓ SZÁMADATOK
A statisztikai adatok szerint a horgászás világviszonylatban a legtömegesebb és a második legköltségesebb hobbitevékenység. Többnyire középkorú, jól szituált férfiak űzik. Nálunk igen kevesen vannak, akik beleillenek ebbe a képbe. De nem ez a fő gond. A horgászás ugyanis az utóbbi néhány évtizedben nálunk sokat veszített népszerűségéből. A rendelkezésre álló adatok szerint évente nagyjából hatvanezren váltanak engedélyt. Összehasonlítás gyanánt azért vesszük elő a magyarországi tapasztalatokat, mert hasonló méretű országról, hasonló népességről, hasonló méretű és jellegű vizekről van szó, melyekben ugyanazok a halfajok élnek, mint nálunk. Csakhogy Magyarországon az évente kiadott horgászengedélyek száma bőven meghaladja a hétszázezret, ami nagyjából tizenkétszerese a szerbiainak. Idekívánkozik, hogy az utóbbi öt évben jelentkezett nagy ugrás ezen a téren, mégpedig azután, hogy beszüntették a nyílt vízi halászatot. Szerbiában a halászok száma körülbelül háromszáz, a tevékenység beszüntetésekor Magyarországon is ennyien voltak. A beszüntetés mellett az volt a fő érv, hogy a horgászok által kifogott egy kiló hal után sokkal több pénz jut a költségvetésbe, mint amikor azt a halász fogja meg. A „sokkal több” adott esetben az összeg többszörösét jelenti. Nem a halászat ellen ágálunk, csupán megállapítjuk, hogy ezen a téren százak érdeke ütközik százezrekével. A horgászást választott tantárgyként gyakorlók tehát eleve az élet peremvizeire fognak sodródni. Nem biztos, hogy ilyen példát kell állítani a gyerkőcök elé.
SIKEREK A VILÁGBAN, KUDARCOK ITTHON
Kevesen tudják, hogy versenyhorgászaink rengeteg világversenyt nyertek. Évtizedek óta halmozzák a sikereket úszózásban, korszerű pontyozásban, feederben, egyéni, klubcsapat- és válogatottszinten egyaránt. Jelenleg is vannak világbajnokaink. A furcsaság ebben, hogy csupán addig foglalkozunk velük, amíg hazahozzák a serlegeket meg az érmeket, ilyenkor adunk nekik néhány percnyi tévés szereplést, majd félretesszük őket. És többé nem foglalkozunk velük, nem hozzunk fel őket mint jó példát.
Pálfi Patrik ifjúsági országos bajnok világbajnok az édesapjával, Zsolttal (Fotó: Buzás Mihály)
De képzeljük el, hogy a horgászást választott tantárgyként hallgatók milyen élvezettel figyelnék egy-két világbajnok beszámolóját. Vagy mekkora népszerűségnek örvendenének rendszeresen megtartott óráik. Különösen a gyakorlatiak, ahol tudnának ezt-azt mutatni a gyerekeknek. És mekkora öröm lenne a világbajnokoktól tanulni. Igaz, előbb el kellene magyarázni, hogy a tanár úr, aki majd jön az órára, a legjobb a világon. Majd ha elérkezünk idáig, és az illetékesek veszik a lapot, mondunk nekik néhány nevet. Addig minek?!
HALTANBAN MENNYI AZ ENNYI?
Bár már foglalkoztunk a haltani ismeretek hiányával, nem árt néhány szót ejteni arról, hány halfajt kellene megismernie tájaink horgászának. Még százat sem. Legfeljebb nyolcvan-egynéhányat. Csakhogy lebontva van ennyi. Választott tantárgy esetében például egész sor egyszerűsítés hajtható végre. Mondunk néhány példát… Felesleges volna mind a hat géb leírását megtanulni, elegendő volna két-három általános bélyeget megjegyezni, amely mindre vonatkozik. Meg esetleg megkülönböztetni őket a kölöntéktől. Nem kellene négy küllőt felismerni, elég volna annyit tudni: ez küllő. Meg persze azt is, hogyan kell megkülönböztetni őket a kis márnától. És nem kellene három-négy pataki márna részletes leírását sem tudni, elég volna valami általános. A törpeharcsákat is egy kalap alá lehetne venni, meg két durbincsot is. Nem számoltuk, de nyilván hatvannál kevesebb halfajjal kapcsolatban kellene elméleti ismereteket szerezni, aztán a ritkaságok vagy a horoggal nem foghatók miatt ez a szám tovább csökkenne. Tehát bekövetkezhetne, hogy aki horgász akar lenni, suliba kell annak menni. És azután?
A csintalanság ördöge nem hagy békén, ki kell mondani. Ha az iskolázott kishorgászok egy laza, játékos és szórakoztató év után a frissen szerzett halismereteikkel kiállnának a horgászszakma önjelölt koros mindentudóival szemben, az öregeknek aligha teremne babér egy ilyen megmérettetésben.
TUDJUK, MIRŐL BESZÉLÜNK
Nem mai téma, de sosem volt időszerűbb. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt ugyanis gyermeklapunk, a Jó Pajtás előadás-sorozatot szervezett Haltan az oktatásban címmel. Házaltunk a témával, és bejártunk vagy húsz helységet. Miért éppen erről tartottunk előadást? Azért, mert abban az időben hozták meg a ma is – kisebb módosításokkal – érvényes, A halállomány védelméről és fenntartható hasznosításáról szóló törvényt. Ez a törvény különböző alapon több tucat halfaj pontos ismeretét követelte meg a horgásztól. Olyan anyagismeretet kért, amelyet semmilyen formában nem kínált. A horgász már akkor sem akart tanulni, de még ha akart is volna, nem tudta volna honnan elsajátítani az ismereteket. Gyermeklapunk Horog című rovata napilapunk Horgászat-Vadászat című rovatával együttműködve ekkor szervezte meg ezt az előadás-sorozatot. Attól az ötlettől vezérelve tettük ezt, mert gyanítottuk, kell majd egyszer egy nemzedék, amelynek nem esik nehezére megtanulni a halas dolgokat. Ezt a nemzedéket kerestük. És azt tapasztaltuk, hogy a gyerekeket érdekli a téma. Azokat is, akik nem voltak horgászok, de a halakat szépeknek és érdekeseknek tartották.
Tehát azt, amit fejlett horgászkultúrával rendelkező országok – Hollandia, Szlovákia – már művelnek, és amibe Magyarország is készül belevágni, mi már gyakoroltuk. Előbb elméletileg, ismeretterjesztési szinten, szórakoztató formában, tarka dumával és színes képekkel fűszerezve. Azután jött a java. Tizenegyedik éve gyermeklapunknak horgászverseny-sorozata van, amelyen nemcsak horgásznak a gyerekek, hanem menet közben egy-két halismereti infóval is gazdagodnak. Akár azonnal a hal kifogásakor, akár mérlegelés után, amikor a zsákmány visszaengedése van soron. A legjava pedig az összes történésnek, hogy a gyerekek mögött ott ül az apa, a nagyapa, a nagyobbik testvér… Szóval valaki tapasztalt. Ezeket az embereket stratégáknak szokták nevezni, hiszen ők állítják össze az etetőanyagokat, a csaliválasztékot, készítik a szerelékeket, és önzetlenül ontják a tanácsokat. Tehát megvan a gyakorlat, megvan a lecke, a tapasztalat, a halismeret. És még díjakat is kapnak. Meg elismerést. Meg tapsot.
Az örökös borúlátók azon siránkoznak, hogy nálunk nem lehet a horgászás választott tantárgy, mert fejletlen a horgászkultúránk, mert nincsenek szakelőadók, mert nincsenek meg a gyakorlati lehetőségek, mert nálunk rendetlenség van a vizeken, mert… Egyetértünk vele, hogy így van. De nem értünk azzal egyet, hogy nem lehet. Nekünk ugyanis tíz-egynéhány éve jól megy a horgászás. Akár választott, akár nem.
Nyitókép: Halismereti előadás Bezdánban (Fotó: Buzás Mihály)
