Csiklandós terület, nem is merünk rálépni. Pedig érdemes lenne egyszer alaposan kikutatni, átgondolni, milyen hasonlóságok léteznek a sámánok révülettechnikája meg az írók, festők, zenészek tudatmódosító szerekkel előidézett állapotban való alkotásmódja között. A témának persze bőséges az irodalma, Allen Ginsberg például komolyan tanulmányozta a kérdést, jóval előtte Charles Baudelaire önálló művet szentelt a hasisnak és az ópiumnak A mesterséges mennyországok címmel. Tudjuk, hogy Honoré de Balzac ópiumot és hasist fogyasztott, a Sikoly festője, Edvard Munch is gyakran nyúlt a droghoz. Kokettált azzal Jean-Paul Sartre, a gyógyszerekkel meg Tennessee Williams. A lista még hosszan folytatható lenne, említsük meg azonban ezúttal, hogy mindenképpen külön fejezetet érdemelne az összefüggések taglalása a hippimozgalom és a beatkultúra vonatkozásában, egyszersmind a keleti filozófia és spirituális fogalmak beáramlásának az áttekintése az úgymond hagyományos művészetekbe.
Kitágult tudatállapotban figyelhetik meg a sámánok a gyógyítandó személy energiamezejének változásait, a dobolással és énekkel előhívott révület ugyanakkor a segítő szellemek megkeresésére szolgál (e folyamatot részletezi Szummer Csaba tanulmánya: Pszichedelikumok és spiritualitás). Az érzékelés és a képzelet összefonódása kutatható tehát ekkor, a fantázia létszférája.
A vizualitás világában találhatjuk ily módon magunkat, s hogy a fenti sorok közelebbi megvilágításba kerülhessenek, szinte magától kínálkozik szólnunk két festőről. Mindketten gyógyító sámánok voltak. Az egyikük Soós Jóska, aki Apostagon látta meg a napvilágot, 1921-ben. Nem mellesleg burokban született. Kovácsmesterként a falusi sámán, Tamás bácsi egyengette az útját. Ehhez azonban az is kellett, hogy kisgyerekként (ötévesen) a fejét véletlenül hatalmas ütés érje, hetekig élet és halál között lebegett. Utólag annyira emlékezett, hogy amíg eszméletlen volt, valamilyen fehér fényben élt és utazgatott. „Nem ismertem fel senkit – mesélte utólag –, nem tudtam semmiről… Nem álom volt az, hanem mintha ilyen fehér, illetve pókhálószerű… inkább ilyen kristályszerkezetű növényben, fényszövevényben éltem volna. Meggyőződésem, hogy ez szintén hozzájárult az agyam struktúrájának az átszerveződéséhez, ez az, ami érzékenyebbé tett.”
Fiatalemberként Belgiumba utazott, ahol kezdetben egy szénbányában dolgozott, majd egy családi tragédiát követően kezdett el samanizálni. Sikeres öngyógyítás után mások is felkeresték segítségét kérve. Időközben rajzolni kezdett, eközben mindig énekelt, ami szerinte nem más, mint a genetikai emlékezés hangja; ő voltaképpen zenei pszichogrammokat készít, valamiféle félig tudatos állapotban. Más alkalommal képeiről azt mondta, hogy azok sámánista és ikonografikus totemképek. Egyébként az akkor divatos nonfiguratív stílusban alkotott. Soósnak 1950-ben volt az első kiállítása, bő évtizedre rá Charleroi-ból Brüsszelbe költözött, és a festés lett az elsődleges elfoglaltsága. A magyar hiedelemtörténetekből viszonylag eleven emlékei maradtak, sajátos képi világában azok is helyet kaptak, mondhatni a folklór új formájaként. Méltatásában Hoppál Mihály kiemeli, hogy ugyanakkor – az emlékrögök segítségével – meg tudta teremteni a sámánizmusnak egy városi modelljét. Hagyatéka igen gazdag: több száz egyedi és lenyűgöző festmény és grafika maradt utána – megidézve szellemi látomásait.
Félvér indiánként Pablo Amaringo, a perui sámán növényekkel gyógyított, és hallucinációt okozó pszichotropikus növényeket használt víziók keltésére. Ezeket a látomásokat örökítette meg, kitűnő memóriája lévén rendkívüli aprólékossággal. Művészetének kutatói megállapították róla, hogy olyan mélységekbe tudott hatolni a víziók bemutatása alkalmával, ami szinte példa nélküli a sámáni művészetben. Pablo Amaringo Pucallpa városban, ahol élt, festőiskolát alapított, a fiatalok ott sajátíthatták el a víziófestés technikáját. Az intézmény idővel képek árusításával is foglalkozni kezdett, így ezek a művek szerte a világon ismertté és keresetté váltak.
