Érzékeli-e az olvasó a zongorán megszólaltatott Bach-muzsikát, amely a brazíliai őserdő széle felől érkezik? Nem? Pedig tudhatná, ki érinti meg a billentyűket. Nos, maga Lénárd Sándor az, a remek prózát író magyar alkotó, aki orvosként kezeli arrafelé a bennszülötteket. Ha a latinok ismerték volna a magyar nyelvet, úgy írnak, mint ő. Lénárd viszont tudott latinul (és még tizenvalahány nyelven), hisz ő fordította le erre a szép és halott nyelvre a Micimackót. Könyvei (például a Völgy a világ végén és más történetek) a magyar irodalom komoly értékei. Ő azonban igazából másra volt büszke, tehát nem a kivételes nyelvtudására, sem az írói teljesítményére. Mielőtt erről szólnánk, témánkat más oldalról közelítenénk meg. Már amennyire az árnyék megközelíthető.
Kérdezhetnénk már első lépésben: miért félünk a gyorsan leszálló estben az erdő fáinak árnyékától? A népmesék hatása nyúlna át annyi évtized eltelte után is? (Bárhonnan gyanús kalandorok vagy megátalkodott rablók bukkanhatnak elő…) Aki aludt már erdőben földre terített takarón, villanylámpa meg gyufa nélkül, az tudja igazán becsülni néhány szentjánosbogár közelségét… Közben persze eltöprenghetünk azon, a félelem talán belülről is fakadhat, felismerve személyiségünk árnyoldalát, azt a területet, amelyet nem akarunk sem észrevenni, sem elfogadni. Amelytől inkább menekülnénk. Jung szerint azonban ez felesleges: „Az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem azáltal, hogy tudatosítja a sötétséget.” Egyszóval fogadjuk el árnyékos oldalunk létezését rossz tulajdonságaink, hibáink meg elnyomott vágyaink bőséges tárházával. Azzal azonban illik – sőt, tanácsos – szembesülni. Merthogy az is a részünk. Inkább próbáljuk meg tehát megérteni a sötét területen gyülemlő érzések eredetét, mert csak akkor leszünk képesek kezelni őket. Ez eredményezheti az elmélyültebb önismeretet, valamint önmagunk teljesebb elfogadását. Amely mentesít a tökéletesség súlyától, felesleges illúziójától is. Jung egyébként úgy véli, az árnyék is rendelkezik jó tulajdonságokkal, alkotó késztetésekkel. Majd azt fejtegeti, hogy bár az ego és az árnyék egymás ellentétei, szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, a mégis létező konfliktusuk pedig nyilvánvalóan az archetipikus hős és a sárkány közötti harcot jeleníti meg. A sárkány mitikus alakja persze már ismét egy külön téma lenne, azt azonban még jegyzetelem: nagyon régen, emlékezetem szerint még a múlt század hetvenes éveinek elején, tanácskozásra jöttek össze Palicson a vajdasági magyar írók. A rendezvény plakátján ez állt: A sárkányok belülről nőnek. Talán Podolszki Jóska egy verssorát kölcsönözve. Ami azt illeti, belső sárkányaink azóta is nőnek, s kétséges, kötünk-e velük egyáltalán barátságot.
A kalandos életű Lénárd Sándort ezek a kérdések ezúttal nem foglalkoztatják. Nyolcévesen szakadt el hazájától, de az állandóan meglévő nehézségek ellenére mindig sikerült olyan életformát kialakítania, amelyet nem mások kényszerítettek rá. Megtalálta a helyet, ahol szabadnak érezte magát. Gyakran játszott orgonán. 1956-ban – miután Európából átköltözött Dél-Amerikába – a São Pauló-i televízió Bach-versenyén nyert összegből vásárolt meg egy földterületet a távolabb eső Dona Emma völgyében, ott építette fel aztán a faépületét, a fák lombjai között rejtőző „láthatatlan házat”, amely egyik művének is ihletője (Egy nap a láthatatlan házban). Most ott látjuk őt, a zongora mellett ülve. Már beesteledett. Mielőtt ujjait a billentyűkre tenné, idézzük sorait: „Régi, beszélgetést indító kérdés: ki mit vinne magával Robinson Crusoe szigetére, ha ott kellene leélnie napjait. Én már választottam: zongorát, Bach zongoraműveit és a kantáták zongorakivonatait. Ezekben van bányásznivaló egy életre.”
Másnap reggel már teljes erővel süt a nap. Elégedetten állapítja meg, hogy jó helyen van. Csend honol mindenütt, a nap tüzéből a lombok „csak egy irkalapra illő fénykévét engednek át”, esetleg a felhők látszanak felül. „Mindenki mással ellentétben, árnyékot gyártok – mondja végül. – Én ültettem a ház körüli fákat, az országútig vezető út mellé a platánokat, s minden művem közül az árnyékra vagyok a legbüszkébb, amely fáim alatt terül el.” Mi pedig ezzel a megérintő megállapítással búcsúzunk az árnyékoktól meg a legendás Dona Emma völgyétől, és leheveredünk egy kicsit a platánfák hűvösében.
