Ezekkel az árnyékokkal mindig csak baj van. Példálózni azonban lehet velük – mint ahogyan tette azt Platón is az ismert barlanghasonlatával, eligazítást keresve látszat és valóság párhuzamában. Képzeljünk el tehát egy hatalmas barlangot, amelynek mélyén már kora gyermekkoruktól fogva leláncolt emberek élnek, s akik a helyüket soha nem hagyhatják el. A barlangban egy nagy tűz ég, a tűz előtt pedig egy hatalmas fal helyezkedik el. Az őrök mindenféle tárgyakat mutatnak fel a bejárat felől, amelyeknek az árnyékát a tűz a barlang falára vetíti. A leláncolt emberek csupán ezeket az árnyékokat láthatják, ezért nem is sejtik, hogy a barlangon kívül más valóság is létezik. Aztán egy napon az őrök az egyik leláncolt embert szabaddá téve elvezetik a barlang szájához. Miután a szeme hozzászokott a világossághoz, meg fogja pillantani a dolgokat a maguk eredetiségében, s rájön: mindaz, amit eddigi életében valóságnak hitt, annak csupán az árnyékát látta. Miután ez a személy megismerkedett a barlangon kívüli világgal, az őrök újra láncra verik, és belökik a barlangba. A visszatért rab beszámol társainak a megfigyeléseiről, kiemelve, hogy mindaz, amit ők látnak a falon, az csupán árnyék. A társai azonban kinevetik, és őrültnek fogják tartani. Ennek a rabnak aztán soha többé nem lesz nyugta a barlang mélyén, hanem vissza fog vágyódni a fenti világba.
Ami esetünkben lényeges: a közösség soha nem képes elfogadni az átlagtól eltérőt. Például azt, akinek két árnyéka van. Elképzelhetjük, hogyan fogadják a strandolók azt az érkező ifjú leányzót, akit a saját árnyékán kívül egy másik is kíséri, egy nagyon magas, kalapos férfié. Az átlagember úgy véli: egy személynek egy árnyékának kell lennie, mert ez a normális.
A témát – egyedülálló módon – Székely János (1929–1992), a filozófiai képzettségű erdélyi író dolgozta fel. Róla még annyit, hogy több mint harminc éven át Marosvásárhely szépirodalmi folyóirata, az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt. Elsősorban színpadi műveiről ismert, a Caligula helytartója című darabját a magyarországi színházak is rendszeresen műsorukra tűzik. Életében közel húsz kötete jelent meg, filozófiai esszéi A valódi világ címmel viszont már csak a halála után (1995-ben) láttak napvilágot. Az árnyék című kisregényének keltezése: 1972. Abban Székely feltámasztja bizonyos Schlemil Péter árnyékát, azt ugyanis egy nagytakarítás során kidobják a pokolból. Az árnyék azonban nem maradhat magányos, valakihez tartoznia kell, mert „tisztességes árnyék sohasem csatangol magában”. Előbb azonban bujdokol, ám egyre többen fedezik fel, s mikor a helyi lapban a róla készült fotó is megjelenik, már senkinek sem lehetett kételye, hogy az árnyék létezik. Egy fizikus a brémai laboratóriumában szeretné megvizsgálni, de az árnyék ezt az ötletet előbb elutasítja, másnap azonban meggondolja magát. A tudóshoz szegődik, rátapadva a cipőtalpára, a valódi árnyékhoz képest kissé oldalt, mintegy harminc-harmincöt fokos szögben. A gimnáziumkerten áthaladva a diákok, midőn észrevették a második, szerfelett illetlen árnyékot, csúfolni, molesztálni kezdték a fizikust. Az a jegyesének is szerette volna bemutatni az árnyékszerzeményt, de az rémülten kiabálni kezdett: „Vigye ki, vigye ki gyorsan, meg ne lássam többé vele!” És ezzel beszaladt a szobájába. Az árnyék azonban nem vált le a cipőjéről, s ezzel csak azt érte el, hogy gazdájától a baráti köre elhidegült, a barátnője is elhagyta, ráadásul a kémelhárító szervezetek is érdeklődni kezdtek iránta. Az árnyék ekkor levált, ismét magára maradt, de nem sokáig. A fizikus volt jegyeséhez pártolt át, akit viszont így elhagyott az új udvarlója. És ekkor rájött: bárkihez csatlakozik, arra csak bajt hoz, szerencsétlenséget. Remete lett belőle egy távoli erdőmélyen, ám három évnél tovább nem bírta. S ha már senkihez sem tartozhatott, elpattant a Földtől, kivetült a semmibe. Vagyis a mindenségbe.
Érdekes írói megoldásként az eseményeket Székely mindvégig az árnyék szempontjából kíséri. Aki a társtalanság áldozata, hiába igyekszik minden alkalommal jót cselekedni, hűségesen. Gyanítjuk azonban, hogy a tanmesének felfogható történet voltaképpen egy egészen másféle tragédiára világít rá. Az ember ugyanis nyilvánvalóan úgy van kódolva, hogy az átlag felé húz, a megszokottól nem kíván eltérni, ezért általában elítéli a szabályostól eltérőt, azt egyszerűen kiveti magából. Talán az ismeretlentől való félelem miatt. Akinek pedig két árnyéka van, annak nincs helye a közösségben. Avagy: a legjobb mégis a barlangban?
