Ha Fellini rendezi meg Villányi László új verseskötete első ciklusának (nap mint nap) bemutatását, bizonyára hatalmas fehér lepedőket lobogtat, amelyek erdejében le-fel bolyonganak a szavalók, látszólag céltalanul, elveszve az idő labirintusában. A második ciklus (mondatai közé) prózaversei viszont: már mintha moziban néznénk egy dokumentumfilmet, amely – példatárat kínálva – kódolja az első rész sejtelmes darabjait.
Nos, egy bizonyos kor után már feltehetőek a múltat faggató bármely kérdések, még a szelíden fogalmazó és mindenkor finom eleganciával fellépő költő esetében is. Aki a teherletétel reményében rohanna visszafelé, a szándékát ilyképpen tömörítve egy verssorban: „Még a semmire is emlékezni akarsz?” Merthogy a bizonytalanságainkat kellene számba venni, ennek kiszemelt, rögzített helyszíne pedig a vasúti pályaudvar. És már zakatolnak is az elkésett kérdések: „Hány találkozást szalaszthattam el, mert makacsul / ragaszkodtam a korábban eltervezett vonathoz?” A döntésképtelenséghez kapcsolódó újabb, hasonló kép: „Úgy mentem ki az állomásra, hogy még nem tudtam, / hova is veszek jegyet.” Kesernyésen, lemondóan konstatálja: valószínűleg téves az a megoldás, ha valaki mindegyre a megszokott útvonalat választja. Avagy lehetett volna másik életünk is? A sorsfordulók már nem burkolt elemzése adhatna erre választ, ehhez azonban valóban jókora bátorság szükségeltetik, másfelől meg kérdés, megéri-e. Mert mihez kezdünk vele? Így a múltba való leereszkedés, alámerülés balzsamosabbá, selyemtapintásúvá válik, belátva, másként nem folytatódhatott a személyes élet, s inkább a következő, elérhető cél kerül előtérbe: korábbi életünk tartogat-e számunkra használható üzeneteket? Költőként erre érdekes, mindenképpen szabad teret nyitó modellt kínál: „Milyen lehetne az elveszített szavaidból megírt életrajz?”
A Mindenek előtt című, minap megjelent, ízléses/igényes küllemű verseskötet a budapesti Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot. József Attila-díjas szerzőnknek ez kereken a huszadik könyve, az első még a hetvenes évek második felében jelent meg. Villányi előbb népművelőként, tanárként dolgozott, aztán 1990 és 2020 között ő volt a győri Műhely folyóirat főszerkesztője. „A lapnak az irodalom az egyik legfontosabb területe – nyilatkozta egy interjú során –, de kezdetektől gondom volt rá, hogy ez egy igazi kulturális folyóirat legyen, bölcselettel, társadalomtudományos írásokkal, a természettudományos gondolkodásmóddal fűszerezve. Formátumát pedig azért változtattuk meg, hogy közölhessünk kortárs fotót és grafikát is.” A rangos folyóirat egyébként mindvégig nyitott volt a határon túli szerzők irányába is.
Szerkesztői tevékenységével párhuzamosan építette saját alkotói opusát, az élet és művészet rá jellemző személyes ötvözetét, egy elgondolkodtató szemléletmóddal párosítva: „Az igazi szépség mindig rejtőzködő, időt követel magának, tűnődést, lassúságot.” Még hozzáteszi: „Tudatosan törekszem arra, hogy szemem és érzékeim frissek maradjanak, ne sérüljön szabadságuk.” Legújabb verseinek témái: a hétköznapok apró történései, bölcseleti meglátások, közelítések, visszatérő álmok, egykorvolt szerelmek, az időtlen nőiség megnyilvánulásai, a másként-akarás elmulasztott megvalósulása, majd az öregedéssel meg a halállal való szembesülés – az idősíkok könnyed váltogatásával. És persze a szerelem, hogy el ne feledjük: „Nem a házasság, a szerelem köttetik az égben; / ezért érvényteleníthet minden földi törvényt.” A költészeti teret közben beindázzák a mindenféle növények és madarak, számos versből a kert szinte kiugrik, megvillantva a lehetséges éden létezését. És már megfogalmazódik a biztos pont is: „Hol lakunk? A Dunát kísérő töltésről éppen a házunkig / gurulsz bicikliddel, egyet sem kell tekerned a pedálon.”
Lassan mindent tudunk tehát, a dolgok letisztultak. Most már csak azt kellene eldönteni, mihez kezdjünk a maradék évekkel. Villányinak az öngúnya, cinizmusa is szelíd, hiszen erről ennyit jegyez meg: „Hatvanhat évesen minek vesz az ember talicskát.” Ez persze csak játékos kitérő. Most már inkább bízunk abban, hogy a helyes irányba induló vonatra szállunk fel, s ha ráadásul a kedvesünk is mellettünk, akkor még „a repcetábla is sárgább”. Mint régen. Így aztán legvégül a maga számára is irányt szab, hiszen még megválaszolandó az Élet c. versben felvetett kérdés: „Hány életet éltél?” Nos, ez ügyben már szinte csak önmagát figyelmezteti: „Már eljött a te időd; miért várakozol?”
