16.
Ha a begyakorolt értő szavak mögül a friss szófordulatokkal jellemezhető természetes élmények hiányoznak, szinte értelmetlen megszólalni.
A Nagy Mester formázó erejének tárgyiasított valósága néz vissza ránk a művészetek virtuális tükréből. Az alkotó élményvilágának szárba szökkentek levonatai. A szívvel-lélekkel alkotó temperamentum sokesztendőnyi szenvedése, számlálhatatlan elpazarolt töprengő-merengő órája, álmatlan éjszakái s megvilágosodott pillanatai mind a lélek tükörcserepeivé válnak. Mi, szemlélődő és élményt kereső kíváncsi emberek, nem sokáig tudnánk megmaradni egy mindent felülíró, bizonyosságokat megkerülő fantáziavilágban, amelyben csupán a karnyújtásnyira lévő virtuális lehetőségek végletes (végzetes?) anarchiája uralkodik. Amely követhetetlen, mert szertelen életstílusában művi, s életérzésként is mintha valamiféle kényszerzubbonyként borulna ránk.
Örökélmény
A szépség nem a természet szolgája, csupán örökélményeink megvalósult vagy megvalósítható pompás falanszterképlete. Most aggódnunk kellene a hitelesség miatt: mert ugyan mikor bámulta meg a ma művészembere a csodás napfelkeltét legutóbb? Netán régen, még álmából felriadó zsenge gyermekkorában, szótlan ámulatában? Vagy jóval később, mégis, a néhai hajnali részegség tétova pillanataiban, amikor az émelygő rosszullét terhével szembesülten azt sem tudta eldönteni, hogy mely irányba kell tovább araszolnia, hogy hazataláljon? Manapság mintha elfelejtenénk: a művészethez elengedhetetlenül szükség van a valóság élményízére is. Sőt, főként arra. Nem távolodhatunk el túlságosan az alapélményeinktől, a megélhető valóságunktól, mert az a képzeletvilágunk fő összetevője: legalábbis a járulékos tápláléka. Míg a játékosság másodlagos, kitalált hordalékos tiritarkasága önmagában elégtelen lenne. Mert ingatag, hiteltelen vagy silány minden élmény nélküli kreáció, amely híján van a való világ természetes szépségének, torzítatlan színeinek, pompás illatának…
Kerengő
Valamiféle bolygó rendszerhez hasonlatos, térbe írt koncentrikus körpályán, kerengő mozgáskörök vonzásában élünk. Örökélményeink vannak akkor is, amikor újdonságként kezeljük a hirtelen jött ötleteinket, mert szinte bizonyos, hogy csupán visszatérőben vannak. Hogy eljutottunk, vagy épp visszatértünk valamely korábbi látványélményhez, vagy valahová, valamely feleszméléshez: de ebben sosem lehetünk bizonyosak. Ha jól belegondolunk, úgy tűnhet mégis, hogy csupán ismétlésekbe bocsátkozunk mindig, s mindenek ettől válnak élménnyé bennünk.
Mintha örökké csalni lennénk kénytelenek: a kiteljesedés tudatában a saját begyakorolt mantráinkat ismételgetjük csupán. Régen örömteli meggyőződésből, manapság már a hamis észszerűség terhével érvelünk. Torziós világlátásunkkal kérdésessé válik észleléseink egyedisége, eredetisége. Hiszen inkább vagyunk híján annak az erkölcsi világlátásnak, amely egykoron működési igazolást adott az irányadó alkotóembernek. Manapság mintha minden gondolatunk valamiféle sóvárgó kalandvágyról szólna: ahol csak ismételgetjük s élménnyé álmodjuk a visszatérő tapasztalati párhuzamokat. Ekképpen tágítjuk ismereteink régóta meglelt spirálköreit. S holott a porba firkálgatunk csak, általában azt hisszük, hogy a végtelen örökkévalóságnak üzengetünk.
Álkulcs
Minden, természettől való eltávolodási szándékunk ellenére időről időre visszakényszerülünk a (prózai vagy költői?) valóságba. Vagyis szándéktalanul visszatalálunk abba a körforgásba, amelytől a fennkölt gondolatainkban leginkább függetleníteni szeretnénk magunkat. Manapság gyakran megriadunk az ember ravaszul kitalált, magas technikai színvonalú, nagy tudású digitális eszközei láttán s használatán. Ismeretlen és rideg eszköztárunkat máris helyettesítette az ideiglenes, csalóka, változni képes virtuális valóság. Mely mintha helyettünk oldaná meg a lényegest: virtuális és vizuális ábrázolási gondjainkat. De a zseniális számítógép nemcsak szabadon vizualizál, hanem jól gazdálkodik a szavakkal is, sőt már kiegészít bennünket: kijavítja a mondanivalót, a homályos emberi érzelmeinket, gondolatainkat, még a hibásan összetákolt szószedeteinket is. Netán pontos, szellemes és választékos szószedeteivel máris kijavítja az embert, némiképpen befolyásolva hangulatát, lelkesítő, unaloműző vagy épp csak lelombozó mondandóját. Habár ezek a csodálatos ember alkotta billentyűs vizuális kapaszkodók a segítségünkre vannak, tudattalanul mégis megaláznak bennünket. Már-már kilopnák vagy máris kilopták kezünkből az isteni teremtés privilégiumát, az ellesett/ellopott teremtésműveletek álkulcsát.
De bennünk maradt az érző lélek és a dobogó szív. Az intelligens kisgépek, amelyek elférnek már a farzsebünkben is, az egyre hézagosabb tudásunk kiegészítői lettek. Hozzánk nőttek, lassacskán már az agyunkba is beültethetők lesznek. Talán átveszik az irányítást felettünk? Térnénk vissza inkább a jó öreg papiroshoz, amelyen szelídséggel ül meg az értő emberi gondolat.
Finomszövet
A valóságalap képzeletünk Veronika-kendője. Finomszövet, amely egykor nagy erőssége volt a természetet megfejteni kívánó emberi lénynek, aki a csillagabroszba rótta a tapasztalásait, hajnali emlékképeit. Később már ünnepi drámákba öntötte a történeteit, s hozzá már bolygócsillagok és rejtélyes csillagképek között osztotta szét a szerepeket. Nincs még egy hozzá hasonlítható zseniális találmányunk, amely évezredek tapasztalásairól szól, és amely akár több ezer évre is elraktározhatja a mitikus ember zsákmányolt tudását. A neve: örökkévalóságérzet, létélmény, alkotói lét. A mitológiai történetei talán ködfátylasok voltak, de a valós térhez, időhöz látszólag ritkán kötődtek. Mégis, következetes, megtapasztaló valóságalappal rendelkeztek, és nem csupán vadon csapongó képzelgések, hagyománytalan bugyutaságok voltak. E gondossággal felépített mítoszok, frusztrált legendák toposzok, vándortémák voltak, és gyakran kötődnek felismerhető helyekhez, kultúrákhoz. A határaik azonban későbbi gondtalanságunk miatt lassacskán összemosódnak, összekeveredtek, és ellentmondásosak, ütött-kopottak lettek. A mítoszok, amelyek évszázadokon, sőt évezredeken át uralták a művészeteket és az emberi közösségeket is, mára zavarossá váltak, mint a párás-nedves ablaküveg, amely csupán megszűrten engedi át testén a kelő nap fényét.
Kényszerzubbony
Vajon hogyan, miféle trükkökkel vehető igénybe manapság a közösség, a társadalom lelke? Milyen új technikák révén érhető el, miféle „pszichopolitikai rezsim” jellemzi korunkat? Miként hat a nyitott, mégis egyre inkább hermetizáltnak tűnő művészetre, végképp igába töri-e? A művészet mindenkor a társadalmi átalakulások hű követője volt. A szélsőségek iránt érdeklődő művészi felemelkedésekre, de a kisebb-nagyobb árulásokra is van példa. Lehetne teregetni a közelmúlt túlbuzgó, komornyikforradalmár alkotóművészének megfelelési kényszerét, az egykori propagandagépezetek erőszakos diktálása könnyen bizonyítható. De ez már a múlté. Inkább lehetne szólnunk a mai globalista vészhelyzetről, amely erőszakos propagandagépezet helyett valamiféle neo- vagy álliberális álhatalom álérveit (ÁÁÁ) lopja be az elménkbe. Amikor egy háttérhatalmi rendszer költözik belénk: észrevétlen, mert uralom- és hatalomtechnikája nem tűnik erőszakosnak! Ő csupán sugall, szétkürtöl, tanácsol, (álságosan) érvel is. Nem a már felismert régi elnyomó biopolitikát gyakorolja, csupán az emberi pszichét tekinti kizsákmányolható termelőerőnek.
A szabadság válságához vezető liberális pszichopolitikát a globalista társadalmakat megálmodók már bevezették. Új technikájukat nevezhetjük pszichopolitikai rezsimnek. Észrevétlenül diktál, megfojtja az illemet, felszabadítja a devianciát, és mindannyiunk káros okulására megteremti a gátlástalant még a művészetekben is. Új minőség e vírus: kényszerzubbony, ártó tendencia. Ellene nincs még hatékony fegyverünk, démonjai nem legyőzhetők. Talán meg kell tanulnunk oly mód együtt élni velük, hogy ne akadályozzon bennünket a nemes céljaink elérésében? De jaj akkor a művészetnek.
