17.
Nem jó az a tudomány, amelynek sekélyesek az alapjai. És nem igazi az a művészet, amely gyökértelen. A művészet már felismert (vagy felismerni vélt) örök érvényű igazságokból táplálkozik, ezért tudja meggyőző erővel és a legmagasabb színvonalon tolmácsolni „ügyes” őszinteséggel az elképzeléseit. Vagyis átértelmezni a valóságot, előrevetíteni a lehetségest, sőt meggyőző erővel még a lehetetlent is. Képzelőereje ugyanis túlszárnyal mindent. A művész megfigyelése legyen tűpontos, tevékenysége legyen fantáziadús, alkotása ragyogó, (t)értágító. A következetessége és az ötletes ábrázolói zsenialitása igaz kiváltó oka legyen az alkotói szenvedélynek. Ne a szabadjára engedett csapongó álmok, hanem a megfontoltság, a találékony kreativitás és a tapasztalati úton való azonosulás szándéka irányítsa az elméjét és a kezét. Az alkotói törekvések sose legyenek öncélúak. Sose szolgáljanak egy önös célt csupán.
Elégia
Csontváry Kosztka Tivadar
A múltunk fürkészése, megismerése nélkül a jelenünket nem tudjuk tovább építeni. Az emberi valóságtartalmak felismerése nélkül továbblépnünk nemigen lehet. Csontváry teremtésidéző alkotásai előtt szinte le kell térdelnünk. Festőóriásunk történelmi nagysága abból is eredhet, hogy képes volt az összevont, impresszionista, lírai szürrealista és szimbolikus látás- és ábrázolásmódra, egyszerre. Vagyis, a teljesség mámorában élhette meg a saját teremtés fázisait. Szinte bizonyos, hogy kizárólagosnak vélte az univerzum megértésének és befogadásának a képességét is. Igen mély lehet a múltnak kútja. Ha megleljük, elmerülve vizében, visszajuthatunk akár az ősi teremtésmítoszokig is, és az ember azt gondolná, mily nehéz lehet visszajutni a szédítő ősiségbe. Ám az „emlékezet”, vagyis a (történelmi, mitológiai…) múlt ismerete csak megerősítheti bennünk a valóságtudatot, egyben az öntudatosságunkat is. Akinek múltja van, jelene is van. Ez megerősít hitünkben, hogy csak úgy érdemes alkotni, ha a művész erős nedvszívó gyökerekkel rendelkezik. Ritka cédrusként erősebb lesz, mint sok más hatalmasra nőtt, de gyökértelen csodafa.
A hosszútávfutó
Gyöngyösi István
Minden művész hosszútávfutónak születik. Nyughatatlan, boly(on)gó idegrendszere az eleve kiszámítható lépéseit követi biztonsággal. Az ok-okozati összefüggések erdeinek ingoványos (t)értágító talaján, úttalan, rejtett ösvényein fut. Pár éve egy Gyöngyösi István nevű volt középiskolás tanítványom a segítségemmel alkotta meg A hosszútávfutó bölcsessége című festményét. Egyedülálló élmény volt, mert egy közösnek talált gondolat hajtott bennünket: A hosszútávfutó jól beosztott energiákkal működni tudó kiegyensúlyozottságot, kimértséget testesít meg. Vállalt feladata nem pusztán a célba érés. Türelme, önuralma, fegyelmezettsége, rátermettsége a megszerzett vagy a feltételezett örök tudás keresésén és meglelésén túl a tudás és a tapasztalat szenvedélyes gyakorlását is szolgálja. Égő lángjának következetes táplálását és felügyeletét segíti. Ezért a kiegyensúlyozott működése a legfőbb feladata: számára a megtett út, a folyamat fontosabb a célba érésnél. Ahogy a művészetben is, „a küzdés folyamata, izzásfoka hatalmasabb élmény az elérhető diadalnál. Habár a sikerélmény is tagadhatatlanul fontos”. (Szinyei Mese Pál)
Egy emberöltő nem sok. Egy átlagembernél általában csak a biológiai működés megtapasztalásához elégséges, míg a tökéletesedő szellemi lét megtanulásához mégiscsak kevésnek tűnik. Az igazságokkal telített bölcselkedő titokfejtésre szánható idő korántsem elég a(z örök)lét titkainak a felfed(ez)éséhez. A mindenkori művészet fontos feladata lehet a szellemi gazdagságok feltárása, mert azok újraértelmezése a felemelkedését szolgálja. Egyedül a művésznek van készsége, hajlama és rátermettsége a szellemi titokfejtésekhez. Magába szippantja a jelenkori és a múltbéli tapasztalatokat, s élménnyé duzzasztja, átértékeli és átértelmezi, sikerrel továbbítja azokat. Ha jól sáfárkodik a különleges képességével.
Magvető gondolatok
Haller Szilveszter
A mag kelése: akár a szárba szökkenő gondolat, a szépen formálódó eszmeiség, kivirágzó érzelem. Teremtést, születést és beérést egyszerre idéző folyamat. Soha gyönyörűségesebb alkotást nem láttunk Haller Szilveszter vörösrézcsíkokból megformált érett kis búzamezőjénél. Szorgalommal, szálanként összesodort, szárba szökkent és beérett kalászai az isteni teremtésmítoszt idézik. Íme, egy újabb bizonyítéka annak, hogy az alkotó akkor hiteles igazán, amikor termőre fordítja a mondandóját. Amikor nem a szenvtelent, a kilátástalant, a pusztulást, az erkölcsi züllések apró nyomait vagy a kétes esztétikákat találja érdekesnek, mert nincs dilemmája: nem azt dokumentálja, ami rendellenes a világban. Művészünk azonnal termőre fordítja a tehetségét: a létélmény derűs, értelmes és hasznos pozitívumait fejtegeti, s „magvetővé” válik. Vagyis, saját megművelendő kertre vágyott, és termő talajra, mezőre lelt. Azt is tudta, hogy csak akkor érdemes belevetnie termőképes magokat, ha előtte gondosan előkészíti a talajt. Vagyis tapasztalati úton jut el egyfajta teremtői szerepig, hiszen alapos előkészületekre, előtudásra van szüksége ahhoz, hogy értelmes és értékes munkát végezzen. A művészet erős jellemet és sok érzelmi és szellemi előmunkálatot kíván az alkotótól, kinek gondolatai és üzenetei is szubjektív szűrletű valóságtartalmakkal bírnak. Üzenetei főleg a szelíd jelennek szólnak. Miután az alkotó ember gondolkodik, az emberi múlt, a történelemsodor, az éltető kulturális hagyományok, vagyis a már meggyökerezett veretes, magasröptű gondolatok rendszerén nemzedékről nemzedékre átrágja magát, már saját(os) véleménye lesz a világról. Ezért nemcsak a jelenkornak, hanem a jövőnek is szánja alkotásait. Folyton lázasan dolgozik azért, hogy kitűnő ötleteit, kiváló gondolatait lemodellezhesse, azaz formákba önthesse. Ha sikerül kivívnia velük a világ csodálatát, a megvalósításokkal akár babérokat is arathat.
De mindez eltörpül az alkotás szenvedélyes folyamatának értéke mellett.
