Bajić Halasi Éva gyakorlatilag mindent megnyert kick-boxban, amit lehet. A világ- és Európa-bajnoki érmek büszke tulajdonosa, aki szívvel-lélekkel küzdött a ringben, 2013-ban ideiglenesen visszavonult, majd 2016-ban újra belecsöppent a küzdősportok világába. Amikor az interjú időpontját egyeztettük, Oroszlánszív (edzője, Halász Mihály adta neki a becenevet – a szerző megj.) azon morfondírozott, végleg szögre akasztja a kesztyűt. De az olimpia új kihívást jelenthet. Éva családanyaként mesélt pályafutása szép és kevésbé szép pillanatairól, és betekintést engedett a mindennapjaiba.
Visszavonulsz? Jól átgondoltad?
– Igazából egészen addig nagyon határozott voltam a visszavonulást illetően, ameddig nem jelentették be, hogy a kick-box olimpiai sportág lesz. Utána elkezdtem számolgatni, hogy mikor is lesz olimpia, hány éves leszek én akkor, végül arra a következtetésre jutottam, hogyha a 2020-as tokióira még nem kerül be, akkor nem aggódom emiatt. 2024 nagyon messze van, azt már nem tudnám vállalni. Minden attól függ, hogy mikor jelenik meg a kick-box az ötkarikás játékokon. Ha már két év múlva ott lesz a sportágak között, akkor összeszedem a vésztartalékokat, mert ez új motiváció lenne.
Gyakorlatilag mindent megnyertél ebben a sportban, de az érmeken kívül biztosan sok minden mással is gazdagodtál. Mit adott neked a kick-box?
– Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amit tanultam, az a kitartás. Ahogyan a sportban, ugyanúgy a mindennapokban is jól tud jönni ez a fajta elkötelezettség. De hazugság lenne azt állítani, hogy csak jó példát láttam, mert a kick-box révén a diszkriminációval is találkoztam – már azáltal is, hogy nem volt olimpiai sportág, és az ország sem úgy jutalmazta a mi eredményeinket, mint más sportolókét. Nagyon sok a fájó pontja az állomásaimnak, éppen ezért próbálom megosztani ezeket a tapasztalatokat a fiatalabb generációval. Remélem, hogy okulnak ezekből a történetekből.
Élénken él az emlékezetemben a pillanat, amikor 2013-ban élőben közvetítette mérkőzésedet az Eurosport. Az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség) váltósúlyú címéért küzdöttél, én pedig arra gondoltam, hogy ez valóban hatalmas dolog. Számodra melyik pont jelenti a csúcsot a pályafutásodban?
– A címért a horvát Ivana Habazinnal küzdöttem meg, és ez volt az a meccs életemben, amelyre a legtöbbet készültem. Iszonyatosan kemény csata volt, a horvát lány végig támadott, de szépen tudtam kontrázni, és tíz meneten keresztül álltam a sarat. Fogalmam sincs, hány percig tartott, míg sor került az eredményhirdetésre, de egy örökkévalóságnak éreztem, és a végén nagyon megörültem, amikor az én kezemet emelték magasba. Sokszor még én magam sem fogom fel, hogy ez micsoda teljesítményt jelent, és hogy egyáltalán megnyertük a címet. Azért beszélek többes számban, mert ez közös munka volt az edzőmmel. Viszont a 2013-as kick-box vb-t mindenki úgy harangozta be, hogy könnyedén abszolválom a feladatot, aztán pedig nagyon megszenvedtem a K1-ben. A döntőben a hazai közönség előtt ringbe lépő brazil lányt győztem le, de addigra már nagyon nagy fájdalmaim voltak, hiszen az elődöntőben megsérültem az olasz lány ellen, még szerencse, hogy a selejtezőben az oroszt könnyedén vertem. A fináléban a szívem vitt előre, mint oly sokszor korábban.
A nagy fájdalom olyannyira komoly volt, hogy majdnem három évet kihagytál ezután. Mihez kezdtél ez idő alatt?
– Rengeteg tervem volt abban az évben, de nagyon gyorsan megváltozott minden. Közbejött a szerelem, férjhez mentem, megszületett a kisfiam, és elvonultam egy időre babázni. Telik az idő, már ő is három és fél éves, és jókat mosolygok, amikor látom, hogy milyen remek térdtechnikája van. Amikor épp ugrálni támad kedve, én már vonulok is félre, nehogy megrúgjon véletlenül. Ezt valahogyan megörökölte tőlem.
Látszólag minden adott volt tehát egy idilli élethez, mégis visszatértél. Közben feltörőben volt az egyre jobb eredményeket szállító Kéri Valentina is, akivel edzőpartnerek lettetek.
– Igen, a stafétabotot gyakorlatilag átadtam neki. Szinte átmenet nélkül történt, és továbbra is nagyon büszke vagyok Tinára, arra, amit már elért, és ami még előtte áll. Hirtelen zajlottak a dolgok, és nem volt időm megemészteni a „visszavonulást”. Nagyon hiányzott a környezet, de különbséget tettem a sport és a család között. Mindkettő nagyon fontos, szinte két életem volt: egy a baba előtt és egy a baba után. Kiteljesedtem, de maradt egy kis űr bennem, és ki kellett használnom az alkalmat a visszatérésre. Megadatott a lehetőség, hogy hosszú távon búcsúzzak el a kick-boxtól, de lassan kezdek olyan lenni, mint egy öreg rockbanda, amely folyton búcsúkoncertet ad. Azt hiszem, készen állok arra, hogy végleg befejezzem.
Mihez kezdesz most?
– A család mellett a helyem. Sajnos láttam negatív példákat, amikor a sportoló képtelen volt elszakadni a versenyzéstől, ez az állapot pedig a gyerekei és a párkapcsolat kárára ment. Én nem szeretnék ilyet átélni, és különben is érzem, hogy nem tudok már százszázalékosan az edzésre koncentrálni. Fogalmam sincs, hogyan csinálják azok az anyák, akik sportolnak, dolgoznak, és még emellett is jut idejük a családra. Azt az időt, amit a felkészülésre fordít, elveszi a gyermekétől, én pedig úgy gondolom, ezt az áldozatot már nem éri meg a kick-box.
áthatunk majd esetleg edzőként?
– Szeretnék, szeretnék, de… Ma egy edző nem csak sima edző. Pedagógus, pszichológus, motiváló erő, ugyanakkor a szülők egyre többször és egyre jobban beleszólnak a munkába. Ha én sportolni küldöm a gyerekemet, akkor megbízom abban az emberben, aki foglalkozik vele, és remélem, hogy kihoz belőle valami nagyszerűt. Túlságosan érzelmes ember vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy edzőként érzelmileg tudnám kezelni a felmerülő konfliktusokat. Edzéseket tartottam már, Moholon önvédelmi kurzust vezettem felnőtt nőknek, azt például nagyon élveztem, mert segíthettem másoknak. Szakmailag és fizikailag készen állok arra, hogy egy kick-box klub élén álljak, de emocionális téren fejlődnöm kell.
