Szerencsés embernek mondhatja magát az, aki egész életében azzal foglalkozhat, amit szeret. Özvegy József, a Zenta Labdarúgóklub titkára mindenképp annak mondhatja magát, hiszen gyerekkora óta a foci az élete. Saját bevallása szerint amíg az ember élvezi, amit csinál, addig nem munka a számára. Az egyesület meghatározó alakja a napokban ünnepelte 60. születésnapját, ennek apropóján beszélgettünk.
• A hatvan évből hányat töltött el focival? Mi az első focis élménye?
– Mióta az eszemet tudom, focizok! Már gyerekkoromban is a környékbeliekkel, kint az utcán, mindig játszottunk. Azt hiszem, tizenegy éves voltam, mikor leigazoltak az akkori Kristal csapatához, azóta így vagy úgy, de kötődöm a labdarúgáshoz. Tizenkét évig profi szinten játszottam a Proleter csapatában, azt követően visszakerültem Zentára, és elkezdtem edzősködni, sportmunkás lettem. Másfél év múlva lesz negyven munkaévem, abból harminchat a sporthoz kötődik.
• És a legkedvesebb? A jugoszláv B válogatottban is pályára léphetett, az megmaradt-e örök élménynek?
– Nagyon sok van, nehéz egyet kiemelni. Ha a minőséget nézzük, a Proleterrel értem el a legnagyobb sikereket. Akkoriban a válogatott játékosokkal teletűzdelt Hajduk Splitet kiejtettük a kupából, döntetlen után tizenegyespárbajban legyőztük őket. A Crvena zvezda álomcsapatát egy felkészülési mérkőzésen, közvetlenül a bajnokság előtt 4:0-ra megvertük. Ők később aztán világbajnokok lettek. Nagybecskereken mindig jó csapatunk volt, nagyon jó érzésekkel gondolok vissza arra az időszakra. Voltam jugoszláv B válogatott, természetesen az is szép emlék. Egy algériai tornán vettünk részt, a brazil Gremio csapatával és Algéria válogatottjával. A hazaiaknál játszott Rabah Madjer, az idősebbek biztos emlékeznek rá, ő a Bajnokok Ligája döntőjében gólt rúgott a Bayern ellen, a Porto színeiben. Ebben a harminc-egynéhány évben rengeteg élményem volt. Természetesen itt Zentán is, amióta itt vagyok. Bejutottunk a Szerb Ligába, szerintem az országban ott kezdődik a futball. Nem akarok én senkit se megsérteni, de ezek a kisligák csak arra jók, hogy hétvégén játsszon az ember. Ehhez képest a Szerb Liga már egy komoly bajnokság, lehet rendes meccseket játszani, ha az ember vidéken győz, semmi gondja nincs, gratulálnak neki, hazajön és kész. Itt előfordult, hogy már ahhoz is rendőrt kell hívni, hogy kivezessenek bennünket az öltözőből. Kár a Szerb Ligáért, dehát pénz nélkül nem lehet.
• Melyik csapatokban védett?
– A zentai Kristalban kezdtem, mivel Adán jártam középiskolába, gépésztechnikusnak tanultam, így ott folytattam. A katonaság után Nagybecskerekre szerződtem a Proleterbe, majd tizenkét év profi pályafutást követően fél évet védtem a Rusko Selo-i Crvena zvezdában. Szép emlékeket őrzök ebből az időszakból is, hiszen egy harmadosztályú csapatról volt szó, a kiesés szélén álltak, de végül sikerült bennmaradni a ligában. Visszajöttem Zentára, ha jól emlékszem, még másfél évet védtem. A tizenkét év profi pályafutás nyomot hagy az emberben, nagy nyomást kellett folyamatosan elviselni, egy idő után ettől kicsit kiégtem. Nagybecskereken valamiért mindig harcoltunk, ez kihatással volt arra is, hogy relatíve korán, harminchárom évesen befejezzem az aktív sportolást. Az utolsó évben nem sikerült bejutnunk az első ligába, egy ki-ki meccsen kikaptunk Banja Lukán. Döntetlen volt, majd a tizenegyespárbajt követően elveszítettük a találkozót. Akkor döntöttem úgy, hogy nekem ennyi elég is volt. Levezetésként még védtem kisebb csapatokban, de az már nem volt az igazi.
• Meddig győzi még, hogy szinte minden hétvégéje foglalt a labdarúgás miatt?
– Szombaton játszanak a fiatalok, vasárnap rendezik az első csapat meccseit, ráadásul a gyerekeknek is akkor vannak mérkőzéseik. Lényegében még másfél évem van a nyugdíjig, meglátom, utána hogy s mint lesz. Ennyire előre még nem gondolkoztam.
• Nem gondolt még a nyugdíjra? Vagy azokat az éveket is a pálya mellett képzeli el?
– Azokat az éveket jobban az unokáim mellett képzelem el. Mind szeretik a sportot, úgyhogy szeretnék velük többet foglalkozni.
• Egyáltalán eszébe jutott valaha is, hogy mással foglalkozzon?
– Nem igazán! Ennek ellenére volt egy időszak – amikor abbahagytam az aktív pályafutásom, épp itt, Zentán –, talán három évig kereskedelemmel foglalkoztam. Szükségem volt egy kis váltásra. A labdarúgóklubnak volt egy marketingcége, ott tevékenykedtem. Innen csalogattak vissza, először a Žitoprometban edzősködtem, kezdetben a fiatalokkal foglalkoztam, idővel az első csapat edzője lettem, utána kerültem a Zentába, és itt vagyok azóta is. Majd tizenkilenc éve. Én mindig azt mondom, hogy az ember akkor érzi jól magát, ha azzal foglalkozhat, amit szeret. Ha az a munkája, amit élvezettel csinál, akkor nem teher a számára, és annál jobb nincs is! Mindenkinek ezt kívánom az életben, hogy ezt sikerüljön neki kivitelezni!
• Megváltozott-e a kapusok helyzete, megítélése az évek során?
– Természetesen igen. Az én időmben még teljesen más volt a helyzet. Én 180 centi magas vagyok, simán tudtam védeni, a mai világban 190 centi alatt a kapu közelébe se lehet kerülni, nemhogy kapus legyen az emberből! Lehet, hogy ez egy téves felfogás, de ez az uralkodó trend. Mindennek megvan az előnye és a hátránya is. az alacsonyabb kapusok fürgébbek, jobbak a reflexeik, persze rövidebbek. A magasabbak viszont elesnek, máshol helyezkedik el a súlypontjuk, ebből kifolyólag körülményesebbek, ennek ellenére a profik mind a magasabbak közül kerülnek ki.
• Milyen különbségek mutatkoznak meg a kapusok mai és a korábbi, mintegy húsz évvel ezelőtti teljesítménye között?
– Manapság nehezebb kapusnak lenni, a mai labdák sokkal gyorsabbak, mint a régiek. Mostanság nem is látni parádés védéseket, egyszerűen olyan gyorsan mennek a labdák, hogy csak belekapni tudnak a kapusok, valahogy kipiszkálják a kapuból, arra viszont nincs idő, hogy látványosan védjenek. A mi időnkben volt egy Enver Marić, egy Sepp Maier, voltak világklasszisok, akik repültek, parádéztak, a közönség megőrült értük. Mára megváltozott a stílus, de ez a labdák gyorsaságának köszönhető.
• Egyáltalán, Ön hogyan került a kapuba?
– Én eleinte hol játszottam, hol védtem, ami később ez előnyömre szolgált, bele tudtam magam képzelni az épp kapura törő vagy lövő játékos helyzetébe. Gyakran tudtam, épp mit is akar csinálni. Ma is rendszeresen biztatom a tanítványaimat, hogy igyekezzenek minél többet játszani, kiskapuzzanak, macskázzanak, tapasztalják ki, hogy a játékosok leginkább milyen megoldást választanak egy-egy helyzetben. Ezzel tudják megkönnyíteni a meccseken a saját dolgukat. Ami engem illet, Dejan Vrana volt a tornatanárom és egyben az edzőm is. Hetedikes koromban egy beszélgetésünk alkalmával mondtam neki, hogy ideje lenne eldönteni, játékos vagy kapus lesz belőlem. Ő mondta, hogy az lenne a legjobb, ha kapus lennék.
• Immár négyszeres nagypapa, mindkét fia védett, terelgeti-e az unokákat ebbe az irányba?
– A foci irányába nem, egyedül azt szeretném, ha sportolnánk. A legnagyobb már járt atlétikára, jelenleg úszik, de sakkozott és focizott is. Próbáljanak ki lehetőségeikhez mérten mindent, aztán könnyebben el tudják dönteni, mihez is van kedvük, esetleg tehetségük. Én Zentán minden szülőnek azt tanácsolom, elsődlegesen úszóiskolába küldjék a gyerekeket, itt a Tisza, tehát az elengedhetetlen, utána kezdjenek atletizálni, hogy megtanuljanak rendesen futni, aztán majd választanak maguknak valamit. A focisták kilencven százaléka – és nem csak az amatőrökről beszélek – egyszerűen nem tud futni. Először a mozgáskoordináció legyen rendben, aztán lehet sportágat választani. Mozogjanak, az a lényeg, lehetőség szerint a szabadban.
• Amikor bevezették a fogadást a fociban, azt mondta, ez tönkre fogja tenni a sportágat. Ma is hasonlóan gondolja?
– Igen, továbbra is kitartok ezen állításom mellett. Sajnos sok furcsa eredmény születik manapság. Én nem fogadok, de sokan panaszkodnak, hogy befolyásolható egy-egy mérkőzés kimenetele. A nagyobb csapatoknak a Bwin a főtámogatójuk, amely a világ legnagyobb sportfogadási cége, nyilván adott esetben beleszólnak a dologba. Én a szerencsejátékot nem tudom értékelni. Soha nem játszottam, véleményem szerint csak az a pénz értékelhető és élvezhető, amiért az ember saját maga megdolgozik. Úgy tartom, hogy a szerencse és a szerencsétlenség mindig kiegyenlítik egymást, ha nagy szerencse érne, mindig azt várnám, hogy milyen szerencsétlenség következik, és mikor.
