Ha nincs ló, jó a szamár is – mondja a nép. Alighanem így van vele a szerb foci és az arról napról napra ódákat zengő fővárosi sajtó is, azzal, hogy a szamarat kinevezték csodálatos paripának, amely előtt, szerintük, ámul-bámul a világ.
Nincs jobb helyzetben a többi idevalósi csapatsport sem, amit azonban a külföldön profiskodó sportolókkal teletűzdelt válogatottak időnkénti sikereivel lehet ügyesen elkendőzni.
Hogyan kelteni tehát az állítólagos lokális nagyság látszatát? A válasz, ami nem megoldás is egyben, egyszerű: ki kell találni, hogy léteznek örökrangadók, amelyek állítólagos világszínvonalat képviselnek, tömegeket vonzanak és szurkolói hovatartozás szerint évi néhány esetben örömtelivé vagy pedig elviselhetetlenné teszik a napot.
Az örökrangadó nem szerbiai találmány, másutt viszont, azt hiszem, hogy csak Görögországot és Skóciát kivéve, nem téveszthető össze a városi rangadóval. Spanyolországban a Barcelona és a madridi Real vívja azt, amit ott El Clásicónak neveznek. Tehát két nagy város, tetejében nemzet csapatai állnak szemben, a spanyolok és a katalánok. Skóciában a Rangers és a Celtic viszont azért ősi ellenségek, mert közöttük vallási vonalon is különbséget lehet tenni. A Panathinaikosz és az Olympaikosz a bel- és a külváros jeles gárdái, a Partizan és a C. zvezda esetében viszont semmi hasonlót nem látni. Elvégre stadionjaik is alig néhány száz méterre vannak egymástól, mindkettő a kommunista társadalom szüleménye, tehát egy mesterséges módon megalkotott ellentét vonalán működnek, aminek sem a történelemben, sem a politikában és ugyancsak semmilyen hétköznapi formában nincsen tényleges alapja.
A volt Jugoszláviában a Partizan és a C. zvezda meccseinek nem volt nagyobb jelentősége, mint a Dinamo vagy a Hajduk elleni csatáknak. Mi több, éppen ellenkezőleg álltak a dolgok, s leginkább nem a két fővárosi klub volt egyszerre nagy és küzdött a bajnoki címért, hanem leginkább az egyik belgrádi és a horvát csapat viaskodott a Tito által felajánlott serlegekért.
A jelen országban így csak Belgrádban van „nagy” klub. Először is azért, mert a múltban közösen tiporták el a más városokból származó lehetséges riválisokat, amiért az esetenkénti újvidéki, niši stb. focireneszánsz rendre rövidebb ideig tartott mint egy pártkongresszus.
Ha most azt is hozzátesszük, hogy ugyanaz a város és sajtója örökrangadónak nevezi a Partizan és a C. zvezda kosárlabdázóinak, röplabdázóinak, kézilabdázóinak stb. meccseit is, holott azok szintén soha sem voltak igazi rangadók, világos, hogy itt semmi másról nincs szó, csakis politikai befolyásról a virtuális nagyság bemutatására és a nép rászoktatására a színvonalon aluli szórakozásra. Érdekes, de erre valóban akad vevő. Mintha, mondjuk, a kormány elrendelné a temetkezési költségek drasztikus drágulását, majd a tényt, hogy ennek ellenére nem hal meg kevesebb ember, azzal magyarázná, hogy a nép támogatja a politikai stratégiát.
