Vasárnap véget ért a Tour de France, és bár a végére komoly, többperces különbség alakult ki a győztes Jonas Vingegaard javára, a top 10-ben pedig régen látott méretű szakadékok tátongtak a versenyzők között, a kiírás az elmúlt évtizedek egyik legizgalmasabb Grand Boucle-eként vonulhat be a történelembe. Ennek fő oka az utóbbi időszakban szokatlanul ösztönös és bevállalós, váratlan fordulatokat hozó versenyzés mellett az, hogy hosszú ideje először voltunk szemtanúi annak, ahogy – nem szerencsével, esetleg baleset vagy betegség miatt, hanem az országúton – legyőznek egy magasan a többiek fölé emelkedő favoritot.
Márpedig Tadej Pogačar körülbelül olyan státuszban vágott neki a viadalnak, mint annak idején Miguel Induráin, Lance Armstrong vagy Chris Froome a legszebb napjaikban. A még mindig nagyon fiatal (szeptemberben 24 éves) szlovén és az említett nagyágyúk között egyetlen különbség mégis akadt, ami, mint kiderült, sorsdöntőnek bizonyult a Tour elveszítésében. Amíg ugyanis Induráin, Armstrong és Froome esetében a kiemelkedő egyéni kapacitás köré elsőrangú csapatot verbuváltak a nagy győzelmekre, „Pogi” 2020-ban és 2021-ben is gyakorlatilag „egyedül” nyert, vagy legalábbis segítői néhány kivétellel nem képviseltek olyan szintet, amilyet az említettek sorai. Két évben ez elég volt, most már nem.
Vingegaard ugyanis egy brutálisan erős csapattal teljesítette a Tourt, a nagy egység pedig messze túlmutatott a tisztán sportszakmai együttműködésen, elég csak arra gondolni, ahogy Wout van Aert bevárta a szombati időfutam céljában a Maillot Jaune-ben érkező dán csapattársát, majd látványosan elérzékenyült. A bivalyerős belga egyébként a teljes három hét legnagyobb sztárja lett, hiszen régen látott attraktív versenyzést mutatott be napról napra, a hegyekben pedig minden fizikai szabályt felülírt, amikor úgy szárnyalt, mintha a 60 kilót súrolná a súlya, nem a 80-at…
Még egy Vingegaard-csapattárs történetét kell megénekelni, akinek a közreműködése nélkül jó eséllyel nem így alakult volna az idei viadal. Primož Roglič a 15. szakaszon döntött úgy, hogy sérülései kipihenését választja a folytatás helyett, négy nappal korábban viszont, az első igazán embert próbáló alpesi szakaszon oroszlánrészt vállalt abból a könyörtelen támadássorozatból, ami a nap végjátékában súlyosan megrogyasztotta az akkor sárgában tekerő Pogačart. A háromszoros Vuelta-győztes exsíugró és Vingegaard már jó 50 kilométerrel a cél előtt elkezdte felváltva oda-vissza kínálgatni a fiatalabb, címvédő szlovént, aki a félelmetes Galibier kaptatóján társak nélkül maradt, és tekintve, hogy akkor még Rogla is bőven lőtávolon belül volt az összetettben, magának kellett átvenni minden egyes támadást. A Galibier-n még kitartott Pogi, de a Col du Granon csúcsához közeledve, teljesen magára hagyatva, elfogyott az ő ereje is – lezsersége és kedvessége azért nem, hiszen célba érkezése után első dolga volt gratulálni az új sárga trikósnak.
Így született meg a dániai Grand Départ után a dán Tour-győztes, a végtelenül szerény Jonas Vingegaard, akiről az elmúlt napokban az volt a legnépszerűbb videófelvétel, ahogyan tizenévesen egy aprócska dán falu halfeldolgozó üzemében dolgozik. Ha van közös az akkori és a mostani munkájában, az kétségkívül az együttműködés, a csapatmunka: az a plusz, ami kiemelkedő egyéni teljesítményével párosulva idén legyőzhetetlenné tette őt.
