A magyar úszóválogatott minden idők második legeredményesebb szereplésével zárta a kvangdzsui vizes világbajnokságot, a Hosszú Katinka-dupla, Milák Kristóf győzelme és Kapás Boglárka elsősége az éremtáblázat harmadik helyére repítette a csapatot – ennél több aranyat csak egy alkalommal gyűjtöttek, 1991-ben Perthben. Az új generáció kétségkívül felnőtt a feladathoz, méltán képviselték országukat Dél-Koreában. Úgy tűnik, az eddigi befektetés, a sportolók, intézmények, létesítmények támogatása meghozta gyümölcsét. A kicsiny ország tehetségei olyan nagyhatalmakat utasítottak maguk mögé, mint Oroszország, Kína vagy épp Japán. Az úszók mellett szakedzők új generációja lépett színre, elhagyva az eddigi nagyságok árnyékát, bizonyítva, nem kell amerikai sztártréner, a magyar úszósport így is nagyon jó kezekben van, és vélhetően lesz is az elkövetkező években. Alaposan meglepték a világot. Milák fergeteges világcsúcsához nem lehet sok mindent hozzátenni, maga az eddigi rekorder, Michael Phelps is csak ámult-bámult, és értetlenül áll a hihetetlen teljesítmény előtt, talán senki sem – illetve csak nagyon kevesen – gondolta volna, hogy valaki ilyen magabiztossággal dönti meg a cápadresszes, meghódíthatatlannak tűnő világcsúcsot. Milák nemcsak megdöntötte, de a futama után az romokban hevert. Igaz, a 19 éves tehetség 100-as döntője nem az ő szájíze szerint alakult, de vélhetően épp jókor jött a kisebb pofon, hogy jó úton tartsa a pillangóst.
Hosszú Katinka ismét bebizonyította a világnak – és saját magának –, legyen bármilyen nehéz időszak is mögötte, az uszodában bizony nem kegyelmez, továbbra is a női vegyes egyeduralkodója, gördítsen az élet bármilyen nehézséget az útjába. Ezúttal kicsit talán túlvállalta magát, de ezen is át tudott lendülni, fő számaiban a kisebb kudarcok ellenére is oda tudta tenni magát, és bizonyította, a mezőny még mindig alaposan le van maradva mögötte.
Kapás Boglárka egy ország kedvencévé vált, alázata és szerénysége csak kevés klasszisnál tapasztalható. Győzelme és valódi, önfeledt öröme könnyeket csalt nem csak az ő szemébe. Megérte váltani, hagyni azt a gyorsot, és a pillangóra koncentrálni, tenni azt, amit a szíve diktál, még ha nem is tűnt racionális a döntésnek.
A vajdasági nézők minden bizonnyal érdeklődve figyelték Szabó Szebasztián debütálását, és joggal lehetnek büszkék a zentai fiúra. Szebi minden nehézség, pletyka és rosszindulat ellenére is a magyar válogatott színeit szeretné képviselni, már az átigazolás alkalmával tisztában volt vele, ha országot vált, elveszíti olimpiai kvótáját – sőt, a Szerbiai Olimpiai Bizottság még mindig nem hagyta jóvá, hogy Tokióban magyar színekben versenyezhessen –, de az is kétséges volt, hogy egyáltalán indulhat-e a vb-n. A 23 éves Tisza-parti fiú meghálálta a bizalmat, nemcsak egyéniben, hanem váltóban is rendkívülit nyújtott (minden kvartett megváltotta olimpiai jegyét, ahol vízbe ugrott). Az 50 pillangón szerzett 5. helye nyolc helyezéssel jobb, mint amit két évvel ezelőtt a Duna Arénában elért. Bámulatos fejlődésen ment keresztül az elmúlt hónapokban, s ha így folytatja, bizony helye lesz a legnagyobbak közt. Akiben még mindig van valamiféle kétely átigazolásának helyességével kapcsolatban, annak annyit tudnia kell, a szerbiai versenyzők érem nélkül zárták a viadalt, sőt még döntős helyezést sem sikerült kiharcolniuk…
Néhány szót a pólósokról is illik ejteni. Az már korábban nyilvánvalóvá vált, hogy a szerbeknek ezúttal nincsenek vérmes reményeik, a csapatépítés és már a 2024-es olimpia fényében utaznak a vb-re, ennek tudatában – röviden fogalmazva – kicsit gáz a magyarok szereplése. A Märcz-csapatnak akadtak jó pillanatai, összességében azonban nem keltették egy ütőképes, éremesélyes gárda benyomását. Az már a belgrádi Világligán világossá vált, hogy az új szabályok nem befolyásolják ez előre felvázolt mértékben a mérkőzések alakulását, egyedül a kipontozódásra kell jobban vigyázni, a többi módosítást könnyen adaptálják a favoritok. Ezúttal is, mint már oly sokszor, alapvető különbség volt tapasztalható a magyar és a többi szakvezetés között, remek példa erre akár a szerb, akár a horvát együttes: amit Savić, illetve Tucak megkövetel, annak úgy kell lennie! Hiába világ- vagy olimpiai bajnok valaki, a szövetségi kapitány óhaja parancs. Az említett vezetőket övező tisztelet, megbecsülés a magyar válogatottnál csak elenyésző mértékben van jelen. Hiába van a vízben több vezéregyéniség, ha őket senki sem tudja egy csapattá kovácsolni… A hazai, budapesti olimpiai kvalifikációs Eb-ig bőven van még min javítani, ha a gárda ott akar lenni a tokiói játékokon, főleg, ha azt vesszük figyelembe, milyen csapatokat kell majd Budapesten legyőzniük. A horvátok, montenegróiak valószínűleg nem feltartott kézzel érkeznek majd a Duna-partra… Nem lesz egyszerű meló.
