2024. november 23., szombat

Háttérbe szorulnak a sportszakmai okok

A szerbiai női asztalitenisz az elmúlt időszakban igazán aktív volt: egy botrányos döntő után eseménydús, meglepetésekkel teli átigazolási piac borzolta a kedélyeket. A Szuperligában kevés állandó pont van, a játékosmozgás megállíthatatlan, de vannak olyanok, akik – bár nem voltak végig jelen – már több mint egy évtizede figyelik az itthoni pingpong eseményeit. A zentai Recskó Emma bárhová is utazott, bajnoki címmel gyarapította éremkollekcióját, a következő szezontól kezdődően pedig a topolyai TSC-t erősíti.

Az első sikereidet a Zenta Asztaliteniszklubbal érted el, a 2002/2003-as szezonban a Vojvodinát tudtátok legyőzni a döntőben. Azóta eltelt tizenöt év, te pedig újra itt vagy, számos arannyal a nyakadban. Mi változott ez idő alatt?

– Akkor egy nagyon jó gárda verődött össze Zentán, zsinórban szállítottuk a győzelmeket. Egységesek voltunk, edzőtáborokba jártunk, a legfontosabb meccsekre együtt készültünk, örültünk a sikereknek, és sírtunk, ha valami nem jött össze. Persze, összetűzések akadtak, de ezeket mindig meg tudtuk beszélni. Én úgy látom, hogy ez most válogatott- és klubszinten egyaránt hiányzik. A legnagyobb különbséget mégis abban látom, hogy akkor a sportszerűség uralkodott, a játék szeretetéért és minőségéért álltunk asztalhoz. Most csak és kizárólag a dicsőség megszerzése a cél, bármi áron is kaparintja meg valaki a bajnoki címet.

Három zsinórban megszerzett titulus után 2005-ben úgy döntöttél, továbbállsz, és elhagyod Zentát. Előbb Orosházán, majd Budaörsön csöppentél bele egy új közegbe. Milyen megfontolásból jött ez az elhatározás?

– Mindenképpen szerettem volna továbbtanulni, de Szerbiában nem kaptam meg azt az anyagi támogatást, ami máshol járt. A nevelőklubomnak nyilván jobb lett volna, ha maradok, de igazából nem gördítettek elém semmilyen akadályt. Ők egyszerűen a saját érdekeiket nézték, én pedig az enyémet, végül békésen oldottuk meg a helyzetet. Nem akartam messzire utazni, így Németország vagy Franciaország helyett Magyarország mellett döntöttem. Összesen kilenc évet töltöttem ott, a Budaörssel bajnokok lettünk, sőt a Bajnokok Ligájában bronzérmet szereztünk. Nagyon jól éreztem magam, ugyanaz az összetartás, amit a szülővárosomban tapasztaltam, ott is megvolt. Felfogtam, hogy kelleni fog egy diploma ahhoz, hogy később, a sport utáni életben is érvényesülni tudjak, ezért alakult így a karrierem.

Annak ellenére, hogy kiléptél a vajdasági miliőből, követted az eseményeket? Tudtad, hogy mi zajlik a Szuperligában?

– Igen, a váltást követően még három évig játszottam a válogatottnak, és tisztában voltam a Zenta teljesítményével. Ezt részben anyukámnak köszönhetem, mert ő annak ellenére is járt a meccsekre, hogy én már nem itthon játszottam, így mindig képben voltam az eseményekkel kapcsolatban, és igényeltem is ezt. Amikor visszatértem, épp az volt a legnehezebb, amikor egykori edzőm és ismerőseim ellen léptem asztalhoz. Nagyon sok élmény fűz engem a Zentához. 2003-ban az első címünket a Mojóban ünnepeltük, és Lučić Viktor annyit mondott a hangoskodásra panaszkodóknak, hogy ez van, Zenta több mint harminc év után nyert bajnoki címet. Ilyet máshol nem élhettem át, mert a szülővárosomban, a nevelőklubommal lettünk elsők. Euforikus volt.

Ahogy már említetted, a magyarországi kaland után visszatértél. Ugyanabba a ligába, de más városba igazoltál.

– Igen, az a 3-4 csapat, amely a trófeáért küzdött, ezután is megmaradt, az együttesek összetétele viszont vegyessé vált. Többé nem volt igaz, hogy az újvidéki klubnak újvidékiek játszanak. Előfordult, hogy úgy játszottam mások ellen, hogy több zentai képviselte azt a gárdát, mint magát a Zentát, és azt gondolom, ez valahol a város hibája. Hagyták, hogy két patinás sportágban – a pingpong mellett a birkózásban – eljussunk oda, hogy gyakorlatilag a túlélésért harcolnak a vezetők. De megváltozott a világ is, mert egyre inkább az anyagiak játsszák a főszerepet. Én még azt tartottam szem előtt, hogyan tudnék itt érvényesülni a tinédzseréveimben, semmiféle ösztöndíjat nem kaptam, most meg már az általános iskolások is azt nézik, hol szerezhetnek több pénzt. Ezek már társadalmi változások vagy problémák, tanárként az iskolában is ezt látom.

Június 22-én bombaként robbant a hír, hogy az idei Szuperliga-finálé mindent eldöntő mérkőzését az Obilićtyel nem játsszátok le a Novi Sad ellen, mert a terem állapota nem felel meg az előírásoknak. A Magyar Szó korábban már foglalkozott a témával, te is nyilatkoztál ez ügyben. Mindez illeszkedik az általad felvázolt világképbe?

– Azt hiszem, a pályafutásom alatt annyi tapasztalatot már mindenképpen felhalmoztam, hogy felismerem, ha valami nincs rendben. A döntőn a törökkanizsai klub színeiben játszottam, a június 22-ei döntőn pedig már az elején éreztem, hogy valami bűzlik. Az újvidékiek úgy érkeztek, hogy tudták, ezt a meccset nem fogják lejátszani. Belefáradtam a hírek követésébe, tudom, hogy zajlik valamiféle jogi procedúra, de a Novi Sad azért merte meglépni ezt, mert olyan emberek állnak mögöttük, akikkel ezt megtehették. Az első összecsapáson az Obilić 4:1-re nyert, a visszavágón még a rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy győzelem nélküli vereséget szenvedünk. Ha ezek után Újvidék legjobb csapata úgy gondolta, hogy inkább papíron nyerik meg a bajnokságot, akkor azzal csak rossz példát mutatnak a jövő generációinak, mert azt látják a fiatalok, hogy felesleges mindent beleadni, a politika úgyis elintézi. Ha kizárólag a sport szempontjából nézem a történéseket, én egy 4:0-s győzelem után minimum úgy megyek játszani az utolsó mérkőzésre, hogy szétszedem az ellenfelem. De nem, itt a sportszerűségről szó sem volt, ehelyett csak és kizárólag a bajnoki cím megszerzése volt a cél, és ezt tényleg bármi áron maguknak akarták.

Ez nyilvánvalóan sokat árt a szerbiai pingpongnak, de te magad hogyan látod a jelenlegi helyzetet? Tudnivaló, hogy a következő szezont már Topolyán kezded, de az idei döntősök külföldi játékosokat is igazoltak.

– Szerintem elég nagy gond, ha egy szerb ligát valaki nem tud szerbiai játékosokkal megnyerni, ha pedig az európai kupaporondon szeretnének helytállni, akkor meg nem olyan asztaliteniszezőket kellene szerződtetni, akik a pályafutásuk végén járnak, mert az egy teljesen más szint, hihetetlen erős a mezőny. Inkább a fiatalokra kellene összpontosítani, de lassan elássák a sportot, és klubtól függetlenül nem a sportszakmai okokat figyelik, hanem gazdasági gépezetként működnek az egyletek. A pingponggal nemcsak Szerbiában, hanem egész Európában gondok vannak, egyre nagyobb az ázsiai országok előnye, ha pedig nem fókuszálunk eléggé az utánpótlásra, a helyzet még rosszabb lesz. Ami engem illet, igen, Topolyán folytatom, de ez sem egyik napról a másikra meghozott döntés volt. Többször felkerestek, de szezon közben én a bajnoksággal foglalkoztam, s amint lezárult a döntőbeli hercehurca, leültem a TSC vezetőivel, megbeszéltük a részleteket, majd elfogadtam az ajánlatot. Nem hiszem, hogy a bajnoki cím közvetlen esélyesei vagyunk, de a rájátszásba szeretnénk bejutni.

Most jöhet az a szakasz az életedben, hogy megpróbálsz valamit visszaadni a feltörekvő generációnak a tudásodból? Mert, ha jól tudom, erre még nem volt példa.

Attól függetlenül, hogy jövőre Topolyának játszom, Zentán fogok edzeni, és könnyen elképzelhető, hogy vállalok valamiféle edzősködést, vagy legalább valamilyen partnerként jelen leszek a fiatalok felkészítésénél. Nem a legkisebbeknél, de a haladó csoporttal már szívesen asztalhoz állok. Ideje viszonozni valamit a nevelőegyesületnek, mert rendkívül sokat kaptam tőle és az ott dolgozó emberektől.

Egyetlen kérdésem maradt. Mellik Zoltán, a zentai klub edzője rendszeresen hangoztatja, hogy a sport nagyon sok mindenre megtanítja az embert, s előfordul, hogy a szülők fel sem fogják, hogy egy gyerek mennyit profitálhat ebből. Másként alakult volna az életed, ha nincs a pingpong?

– Ebben Melliknek teljes mértékben igaza van. Az edzéseken való részvétel kötelesség volt, megtanultuk tisztelni egymást, alkalmazkodtunk a különféle helyzetekhez, és hiába a későbbi nézetkülönbségek, mindig megoldottuk a feladatokat. A sport önállóságra és kitartásra nevel, e tekintetben én is rengeteget tanultam. Sokszor mondják, hogy a sport sok lemondással jár, de ennek legalább a dupláját visszaadja.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás