Bármely sportesemény alkalmával a szurkolók túlnyomórészt az esélytelenebb riválisnak szorítanak, az egyik fél közvetlen híveit leszámítva. Nincs ebben semmi különleges, valószínűleg az emberi alaptermészet része. Ha a spanyol labdarúgó-bajnokságban a Barcelona valamelyik kiesés ellen harcoló gárda ellen lép pályára, a legtöbben a harcias kiscsapat meglepetésgyőzelmét szeretnék látni, mintsem egy szokásos katalán gázolást.
Az ünneplő franciák (Fotó: Beta/AP)
Ilyen érzésekkel ültem le a női kézilabda-vb vasárnap esti döntője elé. Ha ennyire végletes különbség nem is volt a csapatok között, tény, hogy az előzmények (látszata) alapján váratlan forgatókönyv alakult ki. A teljes mezőnyön ijesztő tempóban átrohanó Norvégia és a csendben, lépésről lépésre, kis különbségű győzelmekkel haladó Franciaország közül utóbbinak egy nagyságrenddel kevesebb esélyt adtam a végső sikerre.
Már az első percektől látszott, hogy a francia lányoknak – és főleg az évtizedes viszonylatban őket vezető Olivier Krumbholz régi-új edzőnek – nagyon is határozott elképzelése van arról, hogyan akadályozzák meg a norvégokat saját játékuk megvalósításában, amellyel a skandinávok az olimpiai bajnok Oroszországot 17 góllal, az elődöntőben Hollandiát 9-cel és általában szinte minden ellenfelet (beleértve Magyarországot) fölényesen megvertek.
A norvég szaksajtó szerint a kudarc elsődleges oka Hergeirsson mester szűkös rotációja volt. A címvédő soraiból a döntőben összesen 13 játékos lépett pályára (közülük ketten 5 percnél kevesebbet játszottak), míg az újdonsült bajnok mind a 16 mezőnyjátékosa játszott, s tízen is be tudtak találni. A 7 gólos Nora Mørk vezette norvégok közül a gólkirály mellett csak Kristiansen és Løke nyújtott maradandót, de például az MVP Oftedal és a cserék sem tudtak érdemben hozzátenni a csapat teljesítményéhez. Végül Franciaország az 1982-es szovjet dupla után az első nemzet lett, amely a férfi- és a női mezőnyben is birtokolja a világbajnoki címet.
A magyar válogatott minden bizonnyal jobb helyezésre számított a története során legrosszabb vb-szereplést jelentő 15. pozíciónál. Dacára annak, hogy a válogatottól visszavonuló Görbicz Anitáék – a Norvégia fémjelezte B csoportban – harmadikként jutottak nyolcaddöntőbe, a végső sorrendben a nyolcaddöntős csapatok közül csak Japánt előzték meg (a korábbi legrosszabb vb-teljesítményt a két évvel ezelőtti, dániai 11. hely tartotta.). Ha vigasznak nem is a legmegfelelőbb, nem szabad elfelejteni, hogy a 16 között a magyar lányok a végső győztessel futottak össze… Pálinger Katalin, a Magyar Kézilabda-szövetség női szekcióval megbízott alelnöke szerint pozitívum, hogy a csapategység szemmel látható fejlődését figyelte meg a lányokon, s rámutatott, a három magyarverő csapat a legjobb négy közé került a tornán.
Szerbia teljesítménye két felvonásra osztható – egy hosszabb sikeresre, valamint egy váratlanul rövid kudarcosra. A csoportgyőzelem után – amelynek részeként többek között a bronzérmes hollandokkal játszott döntetlent Ljubomir Obradović csapata – a csoportja negyedik helyéről nyolcaddöntőbe jutó Montenegró hasonló fegyvert rántott elő a szerb lányok ellen, mint a döntőben a franciák – a szerbek a mérkőzés elején elvesztették korábban tapasztalt önbizalmukat, s végül nem tudták ledolgozni a meccs első részében összeszedett bő hátrányukat. A 9. hely tehát a félig teli pohár esete. A legnagyobb kár talán az lehet, hogy nem láthattuk, Cvijićék mire mentek volna a franciákkal a negyeddöntőben.
Az első téli kézilabda-csúcseseménynek tehát vége, de nem sokáig várat magára a következő. Horvátországban január közepén Európa 16 legjobb férficsapata mérkőzik meg a kontinensbajnoki címéért, s a magyar és a szerb válogatott itt is küzdhet majd az előkelő helyekért.
