Görbicz Anita, a magyar női kézilabdázás valaha élt egyik legnagyobb hatású és formátumú játékosa 2018. március 22-én a hollandok elleni győri Európa-bajnoki selejtező előtt végleg átadta a válogatott csapatkapitányi karszalagját. Hátborzongató fordulat – remélhetőleg nem jel –, hogy a kiszemelt utód, Tomori Zsuzsanna alig másfél órával később hordágyon, iszonyatos fájdalmak és lelki kínok közepette, térdszalagszakadással hagyta el a pályát, hat-hét hónapra kidőlt. A stafétabotot mégis fel kellene vennie valakinek, és vinni tovább, a hátán az egész csapattal, ahogyan „Görbe” tette, majd másfél évtizeden át.
Amikor megismertem, a 2001-es győri junior-világbajnokságon, 18 esztendősen már minden a kezében volt; az ellenfelek a meccsek után vele fotózkodtak, mert meglátták benne a közeli és távoli jövendő klasszisát. Én magam is úgy gondoltam, ebből a lányból minden lehet; de az is elképzelhetőnek tűnt, hogy semmi sem lesz belőle, annyira vadóc, öntörvényű volt.
Aztán szerencsére a mindenség felé indult, és oda is ért. Elképesztő, született adottságai mellett a sportág tanulható elemeit is elsajátította, mert a kézilabda neki nem pénzkereseti forrása, munkája, hanem életformája, és máig az maradt. Tökéletes persze ő sem lehetett, de legalább mindig a tökéletességre tört, annál lejjebb nem adta. Egy idő után a pályán kívül sem – mint a legnagyobbak, ő is szolgálni kezdte csapatát, társait.
Megesett, hogy ezt egészen hétköznapi módon tette. A 2007-es franciaországi vb-ről a vele kapcsolatos legmaradandóbb emlékem nem is az, hogy zsinórban harmadszor is az all star csapat tagja lett, hanem az, hogy egy váratlan húzással elfoglalta a dijoni szálloda konyháját, és saját készítésű paprikás krumplival lepte meg a többieket. Örült annak, hogy a teljes keret és stáb degeszre eszi magát, de azt is fülig érő szájjal fogadta, amikor a vendéglátós múltú technikai vezető így csipkelődött vele: „Nagyon jó, csak egyvalami hiányzik belőle. Az íz.”
Ez az, ami a játékából sohasem hiányzott. Már 2002-ben felnőtt válogatottként járta meg az Európa-bajnokságot, a 2003-as horvátországi vb infarktusos döntője után pedig a fél világ őt sajnálta, amint a kamerában, premier plánban a hétgólos vezetésről elveszített aranyérmet siratta. Húszesztendősen beválasztották a vb all star csapatába, és ezt az egyéni sikerét a 2005-ös szentpétervári és a már említett 2007-es vb-n is megismételte. A 2005-ben megnyert bronz, a 2004-es athéni olimpia ötödik helyezése és az ugyanannak az évnek a decemberében a hazai kontinenstornán elért harmadik hely egyértelműen jelezte, hogy a magyar női válogatott a világ közvetlen élvonalához tartozik. Még kisebb kétség lehetett azt illetően, hogy ekkor már első számú csillaga Görbicz Anita, akit 2005-ben a világ legjobb női kézilabdázójává választottak.
A sportág magyar királylánya királynővé nemesedett. Nem azzal, hogy egyeduralomra tört a csapaton belül, éppen ellenkezőleg. Amikor röviddel a 2008-as olimpia előtt otthonában háztartási balesetben harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, az első diagnózis szerint nagyjából egyszázaléknyi esély maradt rá, hogy részt vehet a pekingi játékokon. Ám a remény, még számszerűsíthető formában is, szinte óráról órára nőtt, mert „Görbe” el sem tudta képzelni, hogy kihagyja az olimpiát, és bár képtelenségnek hat, mégis állítom, gyorsított eljárással meggyógyította magát. Akaratereje, elszántsága közvetlenül hatott a fizikai állapotára, és ez a legnagyobbak jellemzője.
Fénykorában a földkerekség talán összes klubjába elszerződhetett volna, vagy mindig egy-egy évet hosszabbítva pumpolhatta volna a Győrt, ezzel szemben 2012-ben ötéves szerződést kötött az ETO-val, majd ezt 2017 februárjában újabb két évvel meghosszabbította. Ezzel gyakorlatilag örökre elkötelezte magát ahhoz az egyesülethez, amelyben tízévesen kézilabdázni kezdett.
Bár most a válogatottól búcsúzik, nem feledhetjük, hogy többszöri nekilódulás után 2013. május 11-én, két nappal a 30. születésnapja előtt végre az ETO-val is csúcsra ért, megnyerte a Bajnokok Ligáját. Majd még kétszer, 2014-ben és 2017-ben is. Klubja itthon végképp egyeduralkodóvá vált, egy-egy trónfosztásra csupán a Ferencváros volt képes.
A válogatottban 233 mérkőzésén 1111 gólt szórt, vb-ezüst- (2003) és bronzérmesként (2005), kétszeres Eb-harmadikként (2004, 2012), olimpiai 4. (2008) és 5. (2004) helyezettként zárta le pályafutása e szakaszát. Tizenhármas számú mezét visszavonultatták, de győri színekben ki tudja, meddig viseli még azt. Amikor felvetettem neki, tizenöt jó éve még lehet az ETO-ban, azzal kontrázott rá: igen, és utána még tizenöt rossz, az pedig már harminc. Aztán utána ráér a kézilabda tudományára oktatni a kicsiket.
Nem mondtam neki, csak gondoltam: nemes cél, ő pedig tökéletes mester, a gond csupán annyi, hogy amit ő ebből a sportágból tud, annak a jelentős része megtanulhatatlan. Arra sajnos – vagy szerencsére – születni kell. (A szerző a Magyar Kézilabda-szövetség kommunikációs igazgatója)
