Nemrég brutális jelenetet láthattak azok a kosárlabda-szurkolók, akik figyelemmel kísérik a világ legerősebb bajnokságát, az NBA-t, azon belül is megnézték a Portland–Charlotte találkozót, vagy legalább belenéztek (két hosszabbítás után a hazai csapat nyert 148:144-re). A bosnyák Jusuf Nurkić a második ötperces ráadásban a vendégek palánkjánál ugrott fel a támadó lepattanóért, és el is tudta pöccinteni a labdát – ezt követően azonban a legkevésbé sem érdekelte, mi történik a pályán, hiszen a parkettre érkezve súlya nagy része bal lábára nehezedett, olyan szerencsétlenül, hogy a térd alatti rész úgy csuklott össze természetellenes irányban, mint egy gumipálca. Nyílt sípcsont- és szárkapocscsonttörés.
Nem irigylem a bő húszezres nézőtábort, amely a helyszínen, élőben látta az esetet. Jómagam a felvételt is nehezen néztem végig – áldottam a teljes lábat elfedő melegítő ruhadarabot. Az addig 32 pontot termelő, tuzlai származású centert hordágyon vitték le a közönség morajlása közepette – ebben a morajlásban valószínűleg legalább annyi volt az elborzadás, mint a biztatás és támogatás.
Néhány hete ért véget az augusztus 31-én rajtoló kínai világbajnokság selejtezősorozata. A legnagyobb veszteséget egyértelműen az európai kontinens, azon belül is térségünk könyvelte el, már ha a neves lemaradó országokat vesszük számba – bármennyire is világbajnokságról van szó ugyanis, voltak elvárt vb-szereplő, ám végül csalódást keltő nemzetek. (Más kérdés, hogy az öreg kontinensről csak 12 helyre lehetett pályázni, miközben a 32 csapatos tornára máshonnan kijutó országok játékerejét tekintve felmerülnek ellenvetések a világbajnokság nagylelkűségével szemben…)
Az egyik nagy lemaradó a 2017-es Európa-bajnok Szlovénia, amely az I jelű kvalifikációs csoportban utolsóként végzett, a kijutó spanyol, török, montenegrói hármas mellett Lettország és Ukrajna is megelőzte. A laikus kapásból kérdezheti: hogyan történhetett mindez?
A 2017-es Eb-n a szlovének a spanyolokat verték az elődöntőben (92:75), s akkor két olyan játékos vitte hátán a csapatot, akik most nem is voltak a keretben, mert nem jöttek haza NBA-csapatuktól. Goran Dragić – aki a szerbek elleni döntőben (93:85) 35 pontot dobott – inkább Miamiban, Luka Dončić, a 20 éves szupertehetség Dallasban maradt a válogatott-hétvégék alatt. Eközben Szlovénia a selejtezősorozatban halmozta a váratlan vereségeket, és négy alkalommal kapott ki 10 pontnál kisebb különbséggel, vagyis olyan eredménnyel, amit akár egyetlen kulcsjátékos is ellensúlyozhat.
A Rióban negyeddöntős Horvátország a J csoport utolsó előttije, 5. lett a kijutó litván, olasz, lengyel csapat, illetve Magyarország mögött, Hollandia előtt. Így szintén lemaradt a kínai gépről. Szomszédaink utolsó négy meccsén egyetlen NBA-játékosuk sem volt pályán (a hatból), miközben az egyenes rivális lengyelektől és magyaroktól is kikaptak. Korábban is fontos meccseket buktak el legjobbjaik, például az Indianában remeklő Bojan Bogdanović nélkül.
A szerencsétlenül járt Nurkić is kihagyta a bosnyákok mérkőzéseinek javát, bár az ő esetükben nem csak rajta múlt a K csoport utolsó helyezése.
És mi a helyzet Szerbiával, a legutóbbi, 2014-es vb ezüstérmesével, amelyet a szupersztárokból verbuvált Egyesült Államok vert (129:92) az akkori fináléban? Nos, Saša Đorđević gárdája megmentette a becsületét, és megkaparintotta az L csoport 3., utolsó kijutóhelyét (a görögök és a németek mögött). De ezt úgy, hogy a szurkolók az utolsó forduló Izrael elleni, belgrádi mérkőzésén (97:76) is izgulhattak egy darabig, hiszen vereség esetén az elmúlt vb ezüstérmese is otthon maradhatott volna. Mondani sem kell, hogy az öt, később (Teodosić Clipperstől való távozásával) négy tengerentúli kosarasból egy sem jött haza, miközben a Sasok Izrael- és Grúzia-szintű gárdák ellen viaskodtak, és az utolsó előtti játéknapon Észtországban véreztek el… Nikola Jokić a Denver, Bogdan Bogdanović és Nemanja Bjelica a Sacramento, Boban Marjanović pedig a Philadelphia mezében pattogtatott, amikor hazájuk vb-szereplése volt a tét (Teo is csak az utolsó két meccsen volt bevethető).
Nem kérdés, hogy az NBA a sportág csúcsa, és önmagában az a tény, ha egy európai játékos megjárta, és tapasztalatot szerzett ott, felteszi a koronát a karrierjére. Az utóbbi évek balkáni generációja ráadásul nemcsak jelen van, hanem meghatározóvá is vált – említsük csak a Denvert playoffba vezető Jokićot vagy az elsőévesrekordokat sorra döntögető Dončićot. Az a körülmény sem mellékes, hogy a tengerentúlon vélhetően egyetlen szezon során egy nagyságrenddel több pénzt lehet keresni, mint Európában egy teljes pályafutás alatt.
Az NBA-csapatok a végsőkig óvják játékosaikat, akár külföldi, akár nem. A kifizetett vagyonokért cserébe azt várják el, hogy a kosarasok tudásuk, teljesítményük száz százalékát nekik adják; vagy ha már megsérülnek, akkor azt is ott, ahol keresnek – mint Nurkić. Néhány esetben konkrét tiltási jog is szerepel a szerződésben – Jokić tavaly, amikor felmerült selejtezős szereplése, maga mondta el Đorđevićnek, hogy a megállapodása köti. Nincs szükség semmi felesleges kockázatra – képviselik az NBA-franchise-ok.
Ám jogos felvetés, hogy ilyen körülmények között mekkora súlya van a nemzeti válogatottban való játéknak, ami ebben az esetben felesleges kockázatként merül fel. Vagyis: mekkora súlya van a vb-nek? A sportág csúcsának nem elsődleges, piaci szempontból nyilván nincs akkora jelentősége, és láthatólag a játékosok, az egyes nemzetek legjobbjai sem szakadnak meg klubjaiknál annak érdekében, hogy a legfontosabb pillanatokban szerepelhessenek a címeres mezben – s így kockára teszik hazájuk vb-szereplését.
S ha azt is hozzátesszük, hogy valószínűleg az ezüstért zajlik a versengés, kivéve, ha az amerikaiak az ötödik csapatukkal jelennek meg…?
