Gombár Krisztina újvidéki karatés lánnyal már többször készítettünk interjút, legutóbb tavaly ősszel, amikor arannyal tért haza az Egerben megrendezett világbajnokságról, s az az eredmény, fiatal kora ellenére, már címvédésnek számított. Most Lengyelországban járt, ahol a sotokan karate Európa-bajnokságon mérettette meg magát, ismét formagyakorlatban (kata). Krisztina tartotta jó szokását, és aranyat nyert, így hát újra leültünk összegezni a tapasztalatokat.
December végén beszélgettünk legutóbb. Hogy indult az új szezon?
– Január közepén kezdtük az új évet, amikor a tanév is folytatódott. Sok versenyen voltam, majdnem minden hétvégén rendeznek kisebb tornákat egész Szerbiában. A legkedvesebb dolog az első versenyen ért, amikor a tavalyi szezon legjobbjaként (a kategóriában) átvehettem egy serleget. Még decemberben megnyertem a Szerbia-kupát, amivel kvalifikáltam magam Lengyelországba. Nyertem a saját klubunk versenyén is, amelyen egyébként rengetegen voltak, március végén pedig sikerült győznöm a vajdasági bajnokságon, amelyet felkészítőnek használtunk az Eb-re. Egyébként nehezebb edzéseket csináltunk mi nyolcan, akik a klubból az Eb-re készültünk. Vladimir Gajinov edző nem kímélt bennünket az edzéseken, fokozatosan emeltük a formát, és egyre szigorúbban vettük a feladatokat. Őszintén szólva, az itteni, tavaszi versenyeket egy kicsit már meguntam, hiszen nagyon sok van belőlük, de kevesen vagyunk, és nem sok versenykihívást támasztanak. Egyre inkább a belső, mentális oldala érdekel a karaténak.
Térjünk rá magára az Eb-re. Mikor zajlott, milyen élmény volt?
– 11-én, szerdán este indultunk, másnap dél körül érkeztünk oda, körülbelül tíz óra buszozás után. Egy katowicei hotelban szállásoltak el, a verseny pedig fél órára onnan, Dabrowa Górnicában volt. Volt egy kis időnk városnézésre, de másnapra készülve korán lepihentünk. Szombaton és vasárnap egy klubtársunkat leszámítva szabadok voltunk, mert a nyolcból heten a kohaikupán vettünk részt (a kék vagy annál gyengébb övesek versenye – a szerző). Összességében sikeresek voltunk, rajtam kívül egy arany, egy ezüst és három bronz a mérleg, vagyis nyolcan hat érmet szereztünk.
Milyen elvárásokkal utaztál el?
– Úgy mentem Lengyelországba, hogy hacsak lehet, nyerni akarok, vagy legalábbis szerettem volna egy érmet szerezni. Semmiképp sem akartam üres kézzel hazatérni, főleg ha a befektetett időt, energiát, pénzt, lemondást néztem. Amikor megtudtam, hogy mennyien vagyunk a kategóriámban, kicsit megnyugodtam.
Milyen volt a színvonal, nagyon megszorongattak?
– Egész nap zajlott a verseny mindenféle kategóriában, én például egész nap melegíthettem, mert csak délután ötkor kerültem sorra. Szinte kifáradtam a bemelegítésektől, mire a tatamira léphettem. Heten voltunk a kategóriámban. Magyar, két román, orosz, fehérorosz és bolgár ellenfelem volt, szinte mindenki idősebb volt nálam (18+ kategória – a szerző). Elsőként léptem szőnyegre, mint tavaly az egri vb-n. Ennek persze nem örültem, mert az első versenyzőnél még nincs pontos képe a bíróknak a mezőnyről, és rosszul is kijöhetek a helyzetből. Volt egy érdekes közjáték is, a bírók hosszan összeültek tanácskozni az egyik mozdulatom miatt: nyitott kézzel mutattam be egy ütést. Aztán végül egy szerbiai bíró magyarázta el nekik, hogy ezt nálunk így tanuljuk. Nem tudom, levontak-e ezért a pontszámomból. Amikor befejeztem, jött a másik nehéz, izgulós oldala annak, hogy én kezdtem: végignézni a többieket. Szerencsére láttam, hogy nincsenek azon a színvonalon, mint én, legalábbis a legtöbben. A tavalyi egri mezőny lényegesen erősebb volt.
Barátkozásra, kapcsolatépítésre volt lehetőséged?
– Nem nagyon tudtunk beszélgetni más országból érkezett versenyzőkkel. A küzdőtérre csak akkor mehettünk ki, amikor hívtak, majd később az eredményhirdetésnél. Általában is hatalmas volt a ricsaj, zsibongás.
Mi volt a benyomásod a többi ország versenyzőiről?
– Megfigyeltem, a románok alapvetően agresszívebben állnak hozzá az egészhez, ami még a járásukon is meglátszik. Mintha tüskéken lépkednének, és erőteljes a mozgásuk. A bolgárok pedig nagyok, szinte mindegyikük jóval magasabb és teltebb volt nálam, nálunk. Fizikálisan nagyon jók. Ez a két ország egyébként is erős, sok versenyzőjük állt a dobogón.
Visszatérve a hazai terepre: itthon már megszokták az aranyakat…
– A nagyapám már úgy indított útnak: arany nélkül haza se gyere… A többiek azt mondták, csak próbáld meg, lesz ami lesz, hazatérve egyesek pedig „arany Kikinek” szólítottak.
Hogy néz ki a szezonod további része?
– A legfontosabb a moldovai világbajnokság ősszel. Erre szeretnék kimenni, de sok függ majd az anyagi lehetőségektől, mivel elég költséges út lenne. Most 28-án Szerbia-bajnokság lesz, amivel selejtezhetek a vb-re. Decemberben a kupára kerül sor, az az Eb-selejtező lesz az országunkban.