Nemesmiliticsen a múlt nyáron alakult újra a helyi labdarúgóklub, FK Jedinstvo Lemeš néven. A klub elnök-játékosa, a 38 éves Szabó László nagynevű focicsaládból származik, hiszen édesapja, György is labdarúgó, majd edző volt, két bátyja pedig egyaránt a legmagasabb szinteken mozog napjaink labdarúgóéletében: Zoltán profi hazai és külföldi játékosi karrier (Partizan, Vojvodina stb.) után Topolyára került, ahol jelenleg az első ligás TSC vezetőedzője, Tibor pedig ugyancsak profi pályafutás (magyar NB I.-es csapatok stb.) után Budapesten dolgozik menedzserként – többek között Nemanja Nikolić, Gera Zoltán és Huszti Szabolcs is az ő ügyfele. Lászlóval a nemesmiliticsi labdarúgásnak és a klubnak az újjászületéséről, a körülményekről, valamint a tervekről-célokról beszélgettünk.
Mi vezetett el eddig a pontig, hogy Nemesmiliticsnek újra lett focicsapata?
– Bő egy éve újult meg a klub. Körülbelül tizenöt éve nem volt csapat a településen, sőt szinte semmilyen sportélet. Ezért összefogtunk néhányan a cél érdekében, leginkább fiatalok. Az egyik focizás után spontán módon kialakult egy nagyobb beszélgetés erről, milyen jó lenne, ha… A környező falvakban mindenhol vannak klubok, ez is motivált minket. A régebbi csapatban is játszó, 8-10 fős kemény mag mellett a fiatalok is rákaptak a dologra, hangoztatták, hogy legyen, mert szeretnének játszani. Így lassan kinőtte magát az ötlet.
A családi háttereddel természetes volt, hogy te lettél a klub elnöke?
– Labdarúgócsaládban nőttem fel, nálunk egész nap a foci megy a tévében, főleg ha mindhárom testvér otthon van. Már az előző militicsi klubban is játszottam, a megszűnésig, akkor a Vajdasági Ligában szerepeltünk… A bátyáim, Zoli és Tibi még nálam is jobban bele voltak bolondulva a fociba. Zoli a Partizanban és a Vojvodinában, majd Dél-Koreában, Japánban, Cipruson játszott, később a TSC sportigazgatója, majd a vezetőedzője lett… Tibi számos magyar csapatot megjárt, Debrecenben kezdett, aztán a Miskolc, a Videoton, a Fradi, a Kispest, majd Görögország, Lengyelország, Oroszország következett… ezután jött a menedzseri karrier. Ez a beágyazottság mind előny nekem, a Szabókat nagyon sokan ismerik.
Minden induló, elölről építkező projekt rengeteg kihívással küzd meg. Hol tartotok jelenleg?
– Nyáron kezdtünk el komolyabban felkészülni. Az aktív időszakban hetente háromszor van edzésünk, hétvégente pedig természetesen a meccsek. A legalsó szinten játszunk (Zombori Községi II. Liga – a szerző megj.), hiszen minden induló csapatnak ez a sorsa. Sokan vannak közülünk, akik korábban sohasem fociztak nagypályán. Néhányan még maradtunk az öreg generációból, de a fiatalok teszik ki a csapat nagy részét, a legtöbben huszonévesek, és van néhány még fiatalabb játékosunk is. Az edzőnk Gligorević Nenad, akinek FIFA B licence van. Nincs olyan költségvetésünk vagy szándékunk, hogy kívülről hozzunk edzőt, esetleg játékosokat, a filozófiánk inkább az, hogy mindenki a faluból legyen, még ha ez hosszabb távon alacsonyabb ligát is jelent.
Ötödik helyen állunk a szezon első fele után, ami nagyon jó kezdet. Az utóbbi öt meccsen nem kaptunk ki, ezeken három győzelem és két döntetlen a mérleg. Egyébként meglepődtem, hogy már ezen a szinten is milyen erős és szervezett csapatok vannak, akik elég jó focit játszanak. Itt van a Sonta (Szond), Bački Gračac, Lider (Hódság), Graničar (Regőce) …
Említetted a költségvetést. Hogyan oldjátok meg az anyagi problémákat, van bármi támogatásotok, bevételetek?
Szabó László (Fehér Ildikó felvétele)
– Sajnos semmi ilyennel nem rendelkezünk, mindent önerőből fedezünk. Helyi futballszeretők, egykori focisták jó szívének köszönhető, hogy megalakult a klub. Sokan adtunk be mindenféle apróságot, egyesek munkával, mások pénzzel járultak hozzá. Rengetegen segítettek. Az első komolyabb bevételünk egy sportbálból származott, amit úgy szerveztünk meg, hogy mindenki beadott valamit, valaki a bort, valaki a malacot. A végére összejött a szervezés úgy, hogy „semmi” befektetésünk nem volt. A bál teljes bevétele a klubé lehetett, nagyjából 1500 euró, ebből sikerült megindulni. Időközben összeszedtünk 10 ezer Jelen-kupakot, amiért számíthatunk majd egy teljes dresszgarnitúrára… Egy komplett kb. 50 ezer dinárba kerül, eddig két komplettünk van. A kulenfesztiválon mi árultuk az italt, amiből szintén kb. 50 ezret kerestünk. Munkaakciókból is voltak bevételeink. Az utazásokat meg egyszerűen úgy oldjuk meg, hogy néhány autónyian összejövünk, akiknek van kocsijuk, ők vezetnek, és megyünk.
A nehézségek ellenére fellendülőben van a klub, ha minden jól megy, a jövőben sikerül még 4-5 ezer eurót összeszedni különféle módokon. A külföldön élő, hazajáró militicsiek is nagy segítséget jelentenek. Gyakran hoznak haza ezt-azt, például profi, 50–100 eurós focilabdákat, amelyekből már közel 30 darab van. A fiataloknak is tudtunk beszerezni új mezeket, ami nekik is hatalmas motivációt jelentett, nagy volt az öröm, amikor megkapták őket.
Tartjátok a kapcsolatot a faluvezetéssel vagy az illetékes sportszervekkel?
– Kapcsolatban vagyunk a faluvezetéssel, de ők sajnos nem tudnak anyagilag besegíteni. Gyenge a költségvetésük minden téren, így a sportra nem jut. Viszont a zombori futballszövetségben megígérték, hogy ettől az évtől már ők fizetik a bírókat és az utazásokat.
Miben különbözik ez a csapat a tizenöt éve megszűnt klubtól?
– Én még abban a felállásban is játszottam, egészen a legvégéig. Zoli abban az időben kint volt Koreában, jól keresett, és támogatott minket. Akadt olyan mérkőzésünk, amikor rajtam kívül csak „külföldiek”, zomboriak, apatiniak voltak a kezdőben. Sajnos rengeteg pénzbe, munkába került minden, és egy idő után már nem működött tovább. Emellett sokaknak nem tetszett, hogy „külföldiek” játszanak, megkérdőjelezték a döntéseket.
Jelenleg csak militicsiek játszanak a csapatban, és egy fiú a közeli Őrszállásról, de őt már szinte militicsinek tekintjük. Nem akarjuk megbontani ezt a légkört, nekünk az a fontos, hogy mi, hazaiak legyünk a csapatban. Az itteni embereket úgyis a hazai játékosok érdeklik a legjobban.
Ezek szerint állandó szurkolótábor buzdítja a csapatot az otthoni meccseken?
– Lelkes közönségünk van, kb. száz fő jár ki rendszeresen. 100 dinár a jegy, vagyis ez a bevétel nagyjából fedezi a bírókat, amely költség hazai mérkőzésenként mintegy 10 ezer dinárt tesz ki. Meccs után pedig jöhet a szórakozás, leginkább malacot sütünk, kicsit sörözünk. Jól összeszokott a társaság, egyszer egyik hozza a malacot, legközelebb a másik…
A pályátok elég jó állapotban van ahhoz képest, hogy tíz-egynéhány éve nem játszottak rajta.
– Föltárcsáztuk, majd cambridge-géppel finomítottuk a talajt, ezután 130-140 kg fűmaggal vetettük be. A források sajnos nem engedték meg, hogy teljesen profi módon csináljuk meg, úgyhogy volt két kisebb kihagyás a gondozásban, ezért néhol kiütött a tarack. De a hazai mérkőzéseinken nem volt rá panasz, és ez a lényeg. Kicsit leszűkítettük, amivel helyet nyertünk, és négy kisebb pályát csináltunk, ahol a fiatalok és az öregfiúk játszhatnak.
Továbbá feltettük a reflektorokat, a nagy hálókat a kiskapuk mögé. Az öltözőket is felújítottuk, új fürdőszobákat alakítottunk ki, kimeszeltünk, kerámialapokkal raktuk ki, hogy elfogadható állapotban legyen minden, hiszen korábban több mint tíz éve senki hozzá sem ért.
Mi a helyzet az utánpótlással? Mennyi magyar gyerek focizik, hányan vagytok magyarok a felnőttcsapatban?
– A felnőttcsapat kezdőjében 3-4-en vagyunk magyarok, az összes kb. 20 emberből pedig 6-7 magyar van, vagyis körülbelül egyharmadnyian. A pioníroknál is hasonló az arány.
A militicsi pálya (Fehér Ildikó felvétele)
Nenad vezeti a fiatalabb csoportok edzését, évek óta foglalkozik ezzel, és hála neki, néhányan közülük csatlakozhattak az első kerethez. Sok tehetséges gyerek focizik, a 12-13 évesek csapata a zombori községi bajnokságban játszik (Spektar, Radnički, Apatin, Prigrevica), ahol harmadikak a szezon első fele után. Az 5–8 éveseknél rengetegen, 30-40-en vannak, és köztük is vannak magyar gyerekek. Lesz tehát utánpótlás.
Vannak még magyar gyerekek a faluban, bár egyre kevesebben. Magyar iskola és óvoda is működik, minden évben nyílik osztály, néha csak 4-5, de néha 15 feletti a létszám. Egyelőre nincs veszélyben az anyanyelvi oktatás, ráadásul a szomszéd faluból, Csonoplyáról is járnak át a magyar gyerekek, osztályonként 1-2.
Zoltán testvéred Topolyán dolgozik. Hogyan látod, mekkora esélyt jelent az ottani akadémia ezeknek a fiataloknak?
– Nagy eredmény, hogy sikerült megépíteni azt a gyönyörű akadémiát. Segítség lesz az itteni gyerekeknek, hosszú távon biztosan nagy lehetőséget nyújt majd a kitörésre. A mieink közül még senki sem ment oda, de tudok már egy zombori esetről, hogy a fiú oda járt. Egy falubeliről is tudok, akinek a fia a zombori Radničkiben játszott, és azt fontolgatja, hogy átviszi Topolyára. Egyébként a környező klubokban nincs olyan komoly munka, mint az akadémiában, ott most messze a legszínvonalasabb foglalkozás zajlik.
A csapatból sokan, így te is, teljes állás mellett fociztok. Hogy érzed, mennyire megterhelő ez, belefér az életbe hosszabb távon?
– Nemhogy belefér, hanem nagyon is jól kiegészíti az életet a labdarúgás. Egy szelep számomra, amelyen az ember kifújhatja magát, kiadhatja magából a gyors, rohanó élettel járó stresszt. Jól kiszaladjuk, és mindjárt jobban érezzük magunkat. A reflektorok ezért is fontosak, hogy a munka miatt este 6-7 órára tett edzéseken is rendesen játszhassunk.
Mik a hosszabb távú terveitek, céljaitok? Mivel elégednétek meg?
– Stabil csapatot szeretnénk csinálni, ezenfelül nincsenek különösebb célok. Ha esetleg egy szinttel feljebb tudnánk lépni, azzal már bőven megelégednénk. Ott már kulturáltabb, szebb focit játszanak. Valószínű, hogy a mostani szezon végére még nem fog összejönni a feljutás, de bízunk benne, hogy a következő év végén már igen. Mégiscsak frissen alakultunk meg…
