Amikor abszurddá válnak a dolgok…

A labdarúgózseninek tartott brazil Neymar da Silva Santos Juniort, rövidebb nevén Neymart 222 millió euróért vásárolta meg a katari Nasszer al-Kelaifi üzletember tulajdonában lévő Paris Saint-Germain klub. A korábban elképzelhetetlennek tűnő összeggel Neymar több mint kétszeresre növelte az eddigi transzferrekordot (Paul Pogba Juventusból Manchester Unitedbe való igazolása 105 millióba fájt az Ördögöknek), és az egész világ futballközvéleményét felbolygatta.

Minden idők ötven legnagyobb összegért eladott labdarúgójának a listáján harminchatnak 2010 után kötötték meg a szerződését. Csak hogy még abszurdabb legyen a kép: az 50-ből tizenheten tavaly vagy idén kerültek a top 50-et érő helyre a transzferek örökranglistáján. Az ennél korábban, mai mércével is hatalmas összegért igazoló játékosok között olyanok vannak, mint Zinédine Zidane, Luis Figo, Gianluigi Buffon, Christian Vieri vagy Juan Sebastián Veron.

Bízom benne, hogy nem csak a nyolc–tíz-egynéhány éves koromból származó nosztalgia mondatja velem, hogy ezek a játékosok valóban világklasszisok, napjaik legjobbjai voltak – természetesen a gyerekkor szép emlékei, a lelkes rajongás és a PES-, illetve FIFA-délutánok mély nyomot hagynak az emberben. Nem állítom, hogy Neymar nem tartozik a világ legszűkebb élvonalába a játéktudás terén; de azt már igen, hogy egy 2000-es Figóért 62 millió helyett – amennyit a Real fizetett érte a Barcelonának – a mai viszonyok között minden teketória nélkül ki illene fizetni Neymaréhoz hasonló pénztérítést. Zidane-ról nem is beszélve (77,5 millió euró 2001-ben).

Érdemes néhány, a listán egymás mellett-mögött szereplő játékost és vásárlási árát is összehasonlítani: Leroy Sané 2016-ban húszévesen ugyanannyiért (43,8 millió euró) ment a Schalkéból a Manchester Citybe, mint 2006-ban Andrij Sevcsenko harmincévesen, egy évtizednyi bizonyítás után, számos egyéni és csapatcímmel a háta mögött a Milanból a Chelsea-be. Buffon Parmából Juventusba költözése mindössze egymillió euróval (52) volt drágább, mint a 2015-ben még tinédzser Anthony Martial Monacóból Manchester Unitedbe igazolása – míg az olasz kapust, minden idők egyik legjobb hálóőrét Alexandre Lacazette egykori Lyon-, jelenlegi Arsenal-csatár előzi meg, aki persze kétségkívül nem egy rossz labdarúgó. És végül: Zinédine Zidane előtt James Rodriguez áll a listán, aki ugyancsak tehetséges, kiváló képességű játékos – de semmiképp sem egy korszak meghatározó egyénisége.

Természetesen nem szabad naivnak lenni – az egyre táguló futballpiac egyre nagyobb összegeket mozgat meg, emellett a keletiek piacra lépése révén sokszor egész nagyságrendekkel lépik túl a labdarúgók valós értéküket (gondoljunk Ezequiel Lavezzi kínai bérabszurdjára). Mindeközben a szenzációhajhász, a tömegkiszolgálást futószalagon gyártó focimédia egyre kevesebb bizonyítást vár el egy-egy öles szalagcímért: „XY, a világ új csatársztárja!” „Megszületett az új zseni?” és a többi. Mindennek eredményeként egyre „rosszabb”, de ígéretes tehetségnek mutatkozó játékosokért (jó befektetés!) fizetnek ki a klubok egyre nagyobb összegeket.

Következzen most két „filozofikus” mondat: 1) Ami megtörtént, annak meg kellett történnie. 2) Minden, ami megtörtént, valamiképp természetes.

Vagyis az utóbbi évek átigazolásainak tendenciáját figyelve csak idő kérdése volt, mikor nyúl bele az egyik felfoghatatlan vagyonnal rendelkező klubtulajdonos a zsebébe azért, hogy a világ csúcslabdarúgóinak valamelyikét megszerezze magának (és kirakatának). Lionel Messi és Cristiano Ronaldo esetében keringtek már pletykák 200 millió feletti kivásárlási árról – ezért is megdöbbentő, hogy a történelmi, csillagászati összeget még csak nem is az utóbbi évtized két legnagyobb játékosa egyikéért tették le az asztalra.

Neymar könnyen lehet – vagy már most is – a soron következő évtizedes világklasszis. Könnyen lehet, hogy továbbra is töretlenül bizonyítja majd rendkívüli tehetségét és tudását, és korszakos játékossá válik. A labdarúgás tradicionálisabb rajongói azonban lassan kénytelenek lesznek elfogadni, hogy a jelenkori foci nem az a foci, amelybe gyerekkorban bele tud szeretni az ember – annál sokkal pénz- és szenzációhajhászabb. A legfontosabb érvényes kérdés pedig: tud-e majd egy ma tízéves kissrác úgy emlékezni egy neymaros Barca-mezre, mint ma egy valamikori tízéves a Del Piero nevével díszített Juventus-zebrára?

Az eddigi legdrágább átigazolások