Spanyolország, sorozatban harmadszor? A világbajnoki címvédő Németország? Netán a házigazda Franciaország? Vagy valaki más? Ilyen és hasonló kérdéseket lehetett hallani arra vonatkozóan, hogy ki nyeri meg a tornát. És ami nekünk a legfontosabb volt: Magyarország 1972 óta először szerepelt kontinensbajnokságon, amely egyébként első volt abban a tekintetben, hogy 16-an jutottak be az egyenes kieséses szakaszba, amely nyolcaddöntőkkel kezdődött.
„És ott a gólhelyzet. És a gól! És a gól! Szalai… vezet Magyarország! Ötszázötven nap után be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni – egy ide! És micsoda támadás volt…” – Hajdú B. István kommentátor ezeket a szavakat kürtölte világgá, amikor Szalai Ádám a magyarok első mérkőzésén vezetést szerzett Ausztria ellen. A találatot további öt magyar gól követte az Eb-n.
A közvélemény aggódva-féltve bocsátotta útjára nemzeti csapatunkat Franciaországba, nemcsak a hosszú kihagyásból fakadó esetleges „Eb-rozsda” miatt, hanem az előzetesen felmért erőviszonyok alapján is. Minden józan számítás szerint Portugália, Ausztria és Izland is nagyobb játékerőt képviselt a csoportban. Ehelyett Bernd Storck legénysége megverte a sógorokat (2:0), döntetlenezett az északiakkal (1:1), és szenzációs mérkőzésen kis híján két vállra fektette az ibériai tizenegyet (3:3), ami azt eredményezte, hogy megnyerte az F jelű kvartettet. A magyar játékosokon nyoma sem volt kishitűségnek, elfogódottságnak, bírták is szusszal, és a szerencsével sem álltak hadilábon. Következett Belgium a legjobb tizenhat között. A hetvennyolcadik percig kergettük az ellenfelet (Alderweireld révén a 10. perctől vezettek), akkor kaptunk még egyet, és megadtuk magunkat. A vége 4:0 lett oda, de összességében nem kellett szégyenkeznie a Storck-alakulatnak. Lásd még Hajdú B.: „A belga szurkolók a gólokat ünneplik, a magyarok, hogy van csapatuk.”
A nyolcaddöntő legnagyobb búcsúzói az Izlandtól kikapó angolok, illetve az olaszoktól kikapó spanyolok voltak, a negyeddöntő nagy meglepetése pedig Wales volt, amely a minket kiejtő Belgiumot ütötte el az elődöntőtől. Gareth Bale-éken kívül az Izlandot megállító franciák, illetve az egyaránt tizenegyesekkel továbblépő, Lengyelországot kiejtő portugálok és az Olaszországot kiejtő németek vívhattak meg a döntőbe jutásért. Az elődöntőben tovább menetelt a házigazda, Franciaország Griezmann duplájával verte a németeket, a másik ágon pedig véget ért a walesi csoda, Portugália Cristiano Ronaldo és Nani révén a második félidő elején három perc alatt eldöntötte a finalista kérdését.
A torna utolsó meccse csak 18 percig tartott Ronaldo számára, akinek megsérült a térde Payet csúnya belépője nyomán. Bár folytatni tudta a játékot, újabb hét perc múlva cserét kért. Aki azt hitte, elúszott a portugálok hajója, tévedett – Fernando Santos együttese jól tartotta magát. No meg a Les Bleus sem futballozott úgy, mint korábban, egyedül Griezmann jelentett veszélyt Rui Patrício kapujára, ám nem volt pontos. A portugálok a 80. percben találták el először a kaput, de ez is elég volt a győzelmükhöz. Jóllehet nem ekkor, hanem már a hosszabbításban szereztek gólt: a 109. percben Éder 25 méterről mesterien ágyúzott a jobb alsó sarokba. A Bissau-Guineában született támadó nyerő cserének bizonyult.
Portugália első ízben diadalmaskodott felnőttszinten nagy világversenyen, immár a tizedik győztes nevét felvésetve az Henri Delaunay-trófeára.
Elődöntők: Portugália–Wales 2:0, Franciaország–Németország 2:0. Döntő: Portugália–Franciaország 0:0 (hosszabbítás után 1:0). Gólkirály: Griezmann (francia) 6 gól. A torna csapata: Rui Patrício (Portugália) – Kimmich (Németország), Pepe (Portugália), J. Boateng (Németország), R. Guerreiro (Portugália) – Allen (Wales), Ramsey (Wales), Kroos (Németország), Griezmann (Franciaország), Payet (Franciaország) – Cristiano Ronaldo (Portugália).
